(Kiemelt kép: Unsplash+)
„A technika nem azonos a technika lényegével. Amikor a fa lényegét keressük, észre kell vennünk, hogy az, ami minden fát, mint fát áthat, az nem a fák egyike, ami a többi fa között megtalálható volna. Így aztán a technika lényege sem valami technikai. Ezért addig soha nem tapasztaljuk meg a kapcsolatunkat a technika lényegével, amíg csak a technikait képzeljük el vagy műveljük, amíg csak kiegyezünk vele, vagy kitérünk előle. Mindenhol szolgaian a technikához maradunk láncolva, akár szenvedélyesen igeneljük, akár nemet mondunk rá. A legsúlyosabban mégis akkor vagyunk a technikának kiszolgáltatva, ha mint valami semlegeset szemléljük. Ez az elképzelés ugyanis, amelynek manapság az emberek különösen szívesen hódolnak, tökéletesen vakká tesz minket a technika lényegével szemben.” (Martin Heidegger: Kérdés a technika nyomán)
Alapvető szociokulturális szinten az emberek nem függhetnek túlzottan a technológiától, de technológia nélkül nem tudnánk túlélni. A fajunk fennmaradásának egyik elsődleges eszköze a technológia, mióta elkezdtünk köveket összeütögetni, hogy szerszámokat készítsünk belőlük. Mi vagyunk a domináns szerszámhasználó faj a bolygón. Más állatok, a madaraktól kezdve a főemlősökig, szintén használnak szerszámokat. Egyes fajok, mint például az új-kaledóniai varjú, képesek szerszámokat kombinálni és szerszámokat készíteni újabb szerszámok használatához, ami meglehetősen összetett gondolkodást igényel.
A régebbi emberi (Homo Sapiens, azaz mi) társadalmakat és kultúrákat tanulmányozó régészek és antropológusok meglehetősen sokáig úgy vélték, hogy az ember a tűzzel együtt fedezte fel a szerszámkészítést. Most fedezzük fel, hogy ez nem egészen így van, hogy számunkra, modern emberek számára a szerszám- és tűzhasználat már az őseinknél is létezett. Hogy miért mi, a Homo Sapiens lettünk az egyetlen és valószínűleg az utolsó emberi faj, mely uralkodóvá vált, még mindig nagyrészt ismeretlen.
A szerszámhasználat eredendően és elválaszthatatlanul hozzánk, mint fajhoz kötődik.
A technológiák az emberi identitás részét képezik, és részben meghatározta az emberi mivoltunkat. A technológiák egyik csodálatos tulajdonsága, hogy a képzeletünkből erednek. Képességünk előre tekinteni és elképzelni, hogy miként változhat az életünk egy jelenség (például az elektromosság és a tűz) hasznosításával, a technológiák kombinálásával, hogy új eszközöket hozzunk létre, mint például az okostelefon vagy az autó. A technológiák évezredeken keresztül meglehetősen hosszú, zűrös és kerülő úton terjedtek el és váltak világszerte használatossá. Ahogy az információs és kommunikációs technológiák fejlődtek, és megtanultuk, hogyan kombináljuk a fejlett eszközrendszerünket. Világunk az élet minden területén bővelkedett így technikai eszközök és módszerekben.
A technológiák bősége
Ma a technológiai bőség világában élünk. Ennek nettó eredménye, hogy hosszabb és egészségesebb életet élünk. Gyorsabban tudunk mozogni a bolygón. A nemzetközi űrállomás elindítása óta egyetlen ember sem született, aki valaha is ismerne olyan időszakot, amikor az emberek nem az éltek volna már az űrben. A technológiák bőségének vannak negatív vonatkozásai is.
A fejlett eszközrendszerek nem semlegesek, „kétélű kardot” jelentenek, és mindegyiknek vannak nem szándékolt következményei.
A fosszilis tüzelőanyagok ökoszisztémájának technológiái már túl vannak a zenitjükön. Elkerülhetetlenül a megújuló energiák kora felé haladunk. A kultúra mindig a végső döntő minden technológia felett, és már úgy döntött, hogy nem szereti a fosszilis tüzelőanyagokhoz kötődőket.
Az a folyamat, melyben a kultúra meghatározza, hogy mely technológiák lesznek sikeresek, hogyan fogják használni őket, és hogyan alakítják őket, miután először alakítottak minket, hosszú és zűrzavaros történet volt. De gyorsabb ez a változás már, mint maga a biológiai evolúció. Az emberek azért hozták létre a kultúrát elsődleges túlélési rendszerként, mert a biológiai evolúció túl sokáig tartott, és ennek a stratégiának a kulcsa az eszközhasználat.
Rengeteg technológiánk van. Ami ma más, az az, hogy ahelyett, hogy csak fizikailag bővítenének minket, a sok új, digitális technológia kognitívan is kibővít már minket. Fajunk történetében először élünk egyszerre párhuzamosan két világban.
Ez lehet valami más is, mint csak egy túlzott függőség
Túlságosan függünk a technológiától? A rövid válasz: nem. Az árnyaltabb válasz az lehetne, hogy vajon milyen technológiákra támaszkodunk túlzottan? Vagy talán még okosabb lenne azt a kérdést feltenni, hogy vajon nem használunk-e olyan technológiákat, melyek végső soron árthatnak a fajunk túlélésének? Az egész kérdés elég gyorsan bonyolódik.
E bőség miatt, valamint amiatt, hogy ezek a technológiák kognitívan feljavítanak minket, egyre inkább a humán tudományokhoz fordulunk válaszokért. A filozófia, pszichológia, szociológia, antropológia, archeológia adhatnak igazából csak választ erre a kínzó kérdésre. Az informatikusok és mérnökök csodálatos, izgalmas és hihetetlenül hasznos technológiákat hoztak a világra. Azok azonban, akik aztán arra használták őket, hogy nagy vagyont teremtsenek, úgy tűnik, cserben hagyták az emberiséget. A kultúra majd helyrehozza ezt. Mindig is így volt eddig a történelemben.
Azt is fel kell ismernünk, hogy a rendelkezésünkre álló technológiák közül ezek a modern digitális technológiák hihetetlenül törékenyek. Még mindig tudunk használni egy több mint egymillió éves kőbaltát. Alig tudunk viszont már használni egy több mint nyolcéves okostelefont.
Egy napvihar egy pillanat alatt kiiktathatja a globális kommunikációnkat, az adattárházakat és a műholdas navigációt. Bizonyos esetekben talán túlságosan is függünk az olyan technológiáktól, melyeket még nem találtuk ki, hogyan lehetne olyan ellenállóvá tenni, mint egy őskori kőbaltát.
Ha tehát nem vagyunk túlzottan függők, akkor mit érezhetünk? Talán úgy gondolhatjuk, hogy túlterheltek vagyunk a technológiák eme bőségétől? Fénysebességgel érkeznek hozzánk, és szociokulturális szempontból elég gyorsan és globális szinten kell kitalálnunk, hogyan akarjuk őket valójában használni. Ez már önmagában is egy olyan téma, amely megér egy újabb diskurzust.
Korábban is éreztük már, hogy túlterheltek minket a technológiák.
A nyomdagép, a szövőszék, a gyárak, az autók. De a mi tipikusan emberi, kusza módszereink révén végül rájöttünk, hogy mit is kell(ene) csinálni. Ehhez szociokulturális folyamatokat használunk; törvényeket, rendeleteket, irányelveket vagy a technológia teljes elutasítását. Leggyakrabban az új technológiák másokat tesznek feleslegessé. Így a túlzott függőség kérdése árnyalt és összetett „tudakozódássá” válik. Mint az emberi társadalmak nagy részében, itt is ritkán van egyszerű válasz vagy megoldás. A túléléshez szükségünk van a technológiákra, és amíg van képzelőerőnk, addig folytatni fogjuk a technológiák létrehozását és társadalmi-kulturális rendszereink átalakítását. Így működünk.
„A technika tehát nem pusztán eszköz. A technika egy módja a feltárás- nak. Ha felfigyelünk erre, akkor egy egészen más terület tárul fel előttünk a technika lényege számára. Ez a feltárulkozás, azaz az igazság területe. Ez a kitekintés megdöbbent minket. Ezt is kell, hogy tegye, méghozzá minél tovább, olyan szorongatva, hogy végül legalább egyszer komolyan vegyük azt az egyszerű kérdést, mit is mond a „technika” név. A szó a görög nyelvből ered. A technikon olyasmit jelent, ami a techné tartozik. Tekintettel a szó jelentésére, kétféle dolgot kell szemügyre vennünk. Először is a techné nemcsak a kézműves ténykedés és képesség neve, hanem a magas művészeté és a szépművészeteké is. A techné a létrehozáshoz, a poiésis-hez tartozik, valamiféle poiétika.” (Martin Heidegger: Kérdés a technika nyomán)
Heidegger, a technológia és a szenvedés egy modern világban
Ahogy Martin Heidegger közel hetven évvel ezelőtt megjósolta, a technológia nem túl kellemes módon befolyásolja a modern világot. Hogyan tovább? Miért a depresszió a vezető ok és a képességeink korlátja napjainkban? Miért tűnik úgy, hogy a gyógyszerek napról napra egyre inkább elárasztják társadalmunk vérkeringését? Miért kerül olyan rendszeresen elő a „trauma” szó, hogy már nem is hangzik szokatlannak, ha valaki ettől szenved? Ha hozzánk hasonlóan mostanában Ön, kedves olvasó is azon kapta magát, hogy ezeket a kérdéseket teszi fel magának, akkor talán elgondolkodik azon: miért tűnik a modern világ annyira nyomorúságosnak?
Amit mindig is nemcsak zavarónak, hanem őszintén szólva rejtélyesnek találtunk korunk tagadhatatlan rossz közérzetében, az az, hogy úgy tűnik, nem áll össze soha a teljes kép.
Nincs meg mindenünk, amire szükségünk van, és még annál is sokkal több? Nem kellene-e nemcsak elégedettnek lennünk, hanem egyenesen boldognak lennünk olyan kiváltságokkal, mint a középiskola utáni oktatáshoz való hozzáférés és a kényelmes lakhatás, amiről őseink csak álmodhattak? Nem kellene-e olyan luxusnak lennie, mint az, hogy péntek este az Foodora által szállított ételek elfogyasztása közben nézhetjük kedvenc Netflix-sorozatainkat, hogy megnyugodjunk?
Eszünkbe jut, hogy tinédzserként milyen bűntudatunk volt, amikor a nagyapánk sztoikusan beszélt arról, hogy az ő korában egy teljesen más univerzumnak tűnt a világ, amikor ő még csirkék után kergetőzött és a tanárai elpáholták. Ha ő mindezt átélte, kérdeztük magunktól, akkor mi a fenéért panaszkodhatnánk mi most?. És mégis kiderült, hogy a fiatalabb generációhoz tartozóknak valóban van miért panaszkodniuk, még akkor is, ha már nem kell csirkéket kergetniük, és ha egy tanár megütné őket, az ma már bűncselekménynek számítana. De ha ez a helyzet, akkor mi az, ami miatt panaszkodhatunk? Pontosan mi az, ami ennyire nyomorúságossá teszi a mai világot?
A nyomorúságunk forrása
Az elmúlt néhány évben kezdtünk igazi erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy megpróbáljuk diagnosztizálni a modernitás alapbetegségét, és úgy tűnik, hogy minden ujj egy fő forrásra mutat: a technológiára és a vele való visszaélésünkre. Ahogy például a Társadalmi dilemma című dokumentumfilm hátborzongatóan világossá teszi, a közösségi médiát néhány nagyon intelligens ember a háttérben úgy tervezte meg, hogy a lehető legjobban függőséget okozzon, és ezzel elősegítse a folyamatos használatot és ezáltal a minél nagyobb profitot.
A másik oldalon, a közösségi média és az okostelefonjaink függőjeként a napjainkat (és ami azt illeti, az elménket) az Instagramon és a Facebookon a nálunk boldogabbnak tűnő emberek keserű összehasonlítása és a Twitteren (X-en) zajló mérgező viszályok emésztik fel. És mi van azokkal a gyerekekkel, akiket az öngyűlölet és a pletykák e pókhálójába csábítanak, és akiknek az agya még csak most fejlődik? Természetesen a mentális egészségüknek semmi esélye.
Bár úgy gondoljuk, hogy ez a megközelítés jó úton jár, amikor arra próbálunk rájönni, hogy mi folyik itt, nem vagyunk benne biztosak, hogy a közösségi média fiókjaink törlése vagy az eszközeinkkel kapcsolatos határozott korlátok felállítása valóban a probléma gyökerénél érintené azt, amivel itt foglalkozunk.
Konkrétan azt állítjuk, hogy a közösségi média vonzása sokkal mélyebben tükrözi azt, ahogyan a technológia fokozatosan áthatotta a világot, a hozzá való viszonyunkról és még önmagunkról való gondolkodásunkat is, jóval azelőtt, hogy az okostelefonok és a Facebook egyáltalán elképzelhető lett volna; valami olyasmi, ami azt tükrözi, ami miatt Martin Heidegger aggódott közel hetven évvel ezelőtt, ezért biztosak vagyok benne, hogy velünk ellentétben ő egyáltalán nem lenne meglepve, ha kiderülne, hogy ma valójában sok mindenre van okunk panaszkodni. De előbb némi háttér információ.
„A technika a felfedés egy módja. A technika azon a területen hat, ahol feltárás és el nem rejtettség, ahol alétheia, ahol igazság történik. A technika lényegi területének ezen meghatározása ellen azt lehetne fel- vetni, hogy érvényes ugyan a görög gondolkodásra, és jó esetben illik a kézműves technikára is, de semmiképpen nem találó a modern erőgéptechnikára. Viszont éppen ez, egyedül ez a nyugtalanító, ami arra szorít minket, hogy kérdésünk a technikára irányuljon. Azt mondják, hogy a modern technika összehasonlíthatatlanul más, mint minden korábbi, mivel az újkori egzakt természettudományon alapul. Ám közben világosan felismertük, hogy a megfordítása is igaz: az újkori fizika, mivel kísérletező, technikai apparátusra és az apparátust előállító ipar fejlődésére van utalva. Technika és fizika e kölcsönhatásának megállapítása helytálló. Ez azonban pusztán történeti ténymegállapítás, és nem mond semmit arról, hogy min alapul a kölcsönhatás. Így a döntő kérdés az marad: mi a lényege a modern technikának, aminek révén arra juthat, hogy a modern természettudomány felhasználja?” (Martin Heidegger: Kérdés a technika nyomán)
Heidegger és a tudás
Mit jelent tudni valamit? Ha megkérdeznénk a nyugati hagyomány filozófusainak többségét, valószínűleg valami ilyesmit mondanának: „valamit ismerni annyi, mint felfogni fizikai tulajdonságait” vagy „valamit ismerni annyi, mint megtudni róla az igaz tényeket”. Heidegger azonban fellázadt a tudásnak ez ellen az általános definíciója ellen, amikor azt javasolta, hogy
valójában csak akkor értünk meg valamit igazán, ha csináljuk.
Vegyük például a zenét. Minden nap órákat tölthetnék azzal, hogy „valós tényeket” tanuljunk arról, hogyan kell gitározni, részletes könyveket olvashatnánk, melyek pontosan megmondják, hova tegyük az ujjainkat, órákig nézhetnék YouTube-videókat arról, hogyan hangzanak az egyes hangok. Lehet, hogy tökéletesen tisztában lennénk a gitározás mindezen tényeivel, de persze nem mondhatnánk, hogy tudjuk, hogyan kell játszani a hangszeren, ha még nem is fogtunk ténylegesen gitárt a kezünkbe. Nem mondanánk, hogy ugyanúgy tudunk gitározni, mint egy profi zenész, még akkor sem, ha teljesen autodidakta módon tanultunk, és alig tudunk valamit a hangszerről azon túl, hogy tudjuk, hogyan kell(ene) játszani rajta.
Valójában, amikor számos terület szakértőinek beszámolóit halljuk, akik arról beszélnek, hogyan csinálják azt, amit a legjobban tudnak, gyakran leírják, hogy egyáltalán nem gondolkodtak, miközben ez történik, és egy mindent átfogó „zónába” léptek, távol a tudatos erőfeszítéstől és a racionális gondolkodástól. Az igazi megértés Heidegger számára tehát nem azt jelenti, hogy közelebb kerülünk valamilyen absztrakt igazsághoz (bár ez is bizonyára a tudás egyik fajtája), hanem sokkal inkább egy konkrét „világgal” való érintkezés eredménye: ahogy a zenész jól ismeri a zene világát, úgy a szakács a főzés világába, a filozófus pedig a filozófia világába zárkózik be.
Azt, hogy egy világhoz tartozunk-e vagy sem, az fogja meghatározni, hogy mennyire vagyunk képesek intuitíve követni a szabályait, mennyire tudunk az általa meghatározott keretek között dolgozni, és mennyire tudjuk megfelelően használni a szükséges eszközöket, miután hosszú időn keresztül kitartóan gyakoroltuk a megfelelő mesterséget. Íróként nem kerülhetjük meg a nyelvtani szabályokat, ismernünk kell a billentyűzetet mint szükséges eszközt ahhoz, hogy ezt az írást lejegyezzük, és ösztönösen tisztában kell lennünk mindazokkal az apró, leírhatatlan részletekkel, melyek egy mondat jó „befolyását” biztosítják.
Heidegger számára a világunkba való belehelyezkedés jelentősége abban áll, hogy sajátos struktúrát ad életünknek, és nagyobb céllal ruházza fel viselkedésünket. Ezért gondolta úgy, hogy embernek lenni nem annyira arról szól, hogy az ember tapasztalatait valamiféle távolságtartó, racionális megfigyelőként éli meg, mint inkább arról, hogy aktívan részt vesz bennük. (Heidegger az „ember” kifejezéssel szemben inkább a Dasein, azaz németül szó szerint „ott lenni” kifejezést használta, de ez már egy egészen más történet).
„Mi a modern technika? Ez is egyfajta feltárás. Csak ha a pillantásunkat erre az alapvonásra függesztjük, akkor mutatkozik meg a modern technika újszerűsége. A modern technikát uraló feltárás azonban nem a poiésis értelmében vett megalkotó létrehozásban bontakozik ki. A modern technikában ténykedő feltárás egy kihívás, amely a természettől azt követeli, hogy energiát szolgáltasson, amit mint olyat el lehet vinni és fel lehet halmozni. De nem erre szolgált-e a régi szélmalom is? Nem! Szárnyai ugyan forognak a szélben, de közvetlenül a szél fúvására hagyatkoznak. A szélmalom nem azért vár energiákat a légáramlástól, hogy felhalmozza őket.” (Martin Heidegger: Kérdés a technika nyomán)
A technológia mint a világok megtalálása
A XIX. század végét és a XX. század elejét végigélve Heidegger képes volt látni az egyre inkább technológiai világban, melyben élt, rejlő problémákat, és elképzelte, hogyan fognak ezek a problémák megsokszorozódni, ahogy a technológia „fojtogató” hatása az idő előrehaladtával egyre erősebbé válik. Ez most talán nem hangzik különösebben érdekesen, hiszen a technológia kritizálása ma már annyira mindennapossá vált. De míg általában azt feltételezzük, hogy bármilyen árat is kellett fizetnünk a technológiáért, azt legalább némileg kompenzálja az, hogy mennyire hatékonnyá és kényelmessé teszi az életünket. Heidegger amellett érvelt, hogy valójában
éppen a technológia által nyújtott hatékonyság és kényelem teszi annyira problematikussá.
Ennek oka az, hogy (mint eddig láttuk) a heideggeri perspektívából nézve életünk célját és struktúráját egy „világba” való belépés által találjuk meg, és ezt a világot csak azáltal ismerjük meg, hogy kitartóan alkalmazkodunk ahhoz, amit az megkövetel tőlünk. De ha a technológia ígérete az, hogy a lehető legkönnyebbé teszi az életünket, akkor mennyi lehetőségünk van még arra, hogy célt találjunk? Mi szükség van arra, hogy elsajátítsuk, mondjuk, a főzést, amikor az utcán megvehetünk bármilyen élelmiszert, amit csak akarunk? Mi szükség van arra, hogy elsajátítsunk egy-egy hangszeren való játékot, amikor a világ összes zenéje a kezünk ügyében van? Más szóval, mi értelme belépni bármilyen világba, amikor a technológia olyan könnyen lehetővé teszi számunkra, hogy ezt teljesen elkerüljük?
„A technológia egyik veszélye” (mondja a Heidegger-kutató Mark Wrathall e kérdéssel kapcsolatban) „az, hogy megszabadít minket a készségek kifejlesztésének terhe alól”.
És ha egyszer kivesszük a készségek fejlesztésének nehézségét a képből, hol lehet még igazán értelmet találni bennük?
Heidegger nem csak azt látta, hogy
a technológia dominanciája valójában átstrukturálhatja azt, ahogyan az értelmet érzékeljük, hanem azt is, hogy hogyan vonja el a figyelmünket az értelem megtalálásától.
Ha ugyanis annyira hozzászokunk ahhoz, hogy a készségek fejlesztésével járó kihívások helyett a technológia által nyújtott kényelmet és hatékonyságot keressük, akkor minden, amit megtapasztalunk, nem lesz más, mint üres, feláldozható erőforrás, melynek egyetlen célja, hogy az életet a lehető leghatékonyabbá és legkényelmesebbé tegye.
Az iskoláztatás már nem a tanulásról szól, hanem pusztán eszközzé válik a diploma megszerzéséhez, hogy magasan fizetett állást kaphassunk, és még a munka sem életforma vagy az igazi énünk kifejeződése, hanem inkább egy módja annak, hogy „praktikusak legyünk”, hogy minél fényűzőbben élhessünk. Eközben életünk minél egyszerűbbé és produktívabbá tételével a technológiától való egyre növekvő függőségünk egyre távolabb sodort minket a „miért”-től, ami minden cselekedetünk alapja, a „praktikusság” csábító, de végső soron üres ígéretének javára.
Mert mit is jelent valójában a „haladás”, ha a technológiával való kapcsolatunk, mely ezt biztosítja számunkra, kockára teszi a saját világunkban való értelmes elmélyülés folyamatát, ami végső soron bárki jólétéhez szükséges?
„A modern technika lényege az embert a feltárásnak arra az útjára juttat- ja, ami által a valóságos többé vagy kevésbé felfogható módon mindenütt állománnyá válik. Útra juttatni – ez a mi nyelvünkön annyit tesz: véghezvinni (schicken). Azt az egyesítő véghezvitelt, ami az embert a feltárás útjára juttatja, végzetnek (Geschick) nevezzük. Ebben határozza meg lényegét minden történelem (Geschichte). A történelem pedig sem nem csak a história tárgya, sem pedig csupán emberi cselekvés véghezvitele. Mindez csak a küldetésben válik történelemmé. (Vö. Vom Wesen der Wahrheit 1930; első kiadása nyomtatásban 1943. 16. o.) És csak a tárgyiasító elképzelésben megjelenő végzet teszi a történelmit a história, azaz egy tudomány számára megközelíthető tárggyá, és csak ez által válhat lehetővé a történelminek és történetinek szokásos egyneműsítése.” (Martin Heidegger: Kérdés a technika nyomán)
Megtanulni a technológiával együtt élni
A technológia nyilvánvalóan nem fog egyhamar sehová sem eltűnni, így ha komolyan vesszük Heidegger figyelmeztetését, akkor a legjobb, ha mindenekelőtt azt találjuk ki, hogy miként tudunk a legegészségesebben „átorientálódni” hozzá. Ehhez az első teendő szerintünk az, hogy lemondjunk arról a vágyálomról, melyet a tudományos forradalom óta belénk sulykoltak, hogy a technológiai fejlődés önmagában is értékesebbé teszi az emberi létet. Ehelyett az elkerülhetetlen fejlődés mellett (hogy a mentálhigiénés körökben általánosan használt mondást kölcsönözzünk) nekünk is „be kell fektetnünk a munkát”.
Nos, ha a technológia veszélye az, hogy elveszi „a készségek fejlesztésének terhét, ahogy Wrathall fogalmaz, azáltal, hogy az életet fojtogatóan kényelmessé és hatékonnyá teszi, akkor számunkra csak az tűnik helyesnek, hogy
a legésszerűbb dolog, amit e veszéllyel szemben tehetünk, hogy szándékosan keressük a készségek fejlesztésének terhét: vagyis merjünk nem hatékonyak lenni, és legyünk elég »őrültek« ahhoz, hogy megtegyük azt, ami kényelmetlen,
csak azért, hogy hozzáférjünk azokhoz a »világokhoz«, melyek hívogatnak minket; hogy kapcsolatba kerüljünk azzal, amit a legjobban szeretünk csinálni (legyen az a kosárlabda, a zene, a főzés vagy az írás), és hogy ezt fáradhatatlanul gyakoroljuk, hogy legyen ez a mindent átfogó zónánk, ez a tiszta, tápláló tér, ahol menedéket találhatunk, amikor ez a mi technológiai korunk azzal fenyeget, hogy leereszt minket a véget nem érő, értelmetlen »gyakorlatiasság« követelményével.
Egy olyan összetett »fenevaddal« szemben, mint a technológia, talán a válasz nem ilyen egyszerű; csak annyira alapvető, mint a képernyőidő és a hiper-produktivitás narkotikus vonzása közepette elkötelezni magunkat a mesterségünk mellett; olyan könnyű, mint megadni magunknak a szabadságot, hogy elveszhessünk egy olyan világban, melynek mégsem kell(ene) olyan borzasztóan nyomorúságosnak lennie.
„Az ember fenyegetettségét nem a technika hellyel-közzel halálhozó gépei és készülékei hozták meg. A tulajdonképpeni fenyegetettség már ott van az ember lényegében. Az állvány uralma azzal a lehetőséggel fenyeget, hogy az embertől megtagadható a visszatérés egy eredeti feltárásba, vagyis amaz elhivatottságba, mely egy kezdetibb igazság tapasztalására hív. Így az, ahol az állvány uralkodik, a legmagasabb értelemben veszély.” (Martin Heidegger: Kérdés a technika nyomán)
