(Kiemelt kép: Unsplash)
A hatalmas adatmennyiségek feldolgozására és összetett feladatok hatékony és pontos elvégzésére való képességével a mesterséges intelligencia számos iparágat átalakított. Az egészségügytől a pénzügyekig az MI figyelemre méltó potenciált mutat a döntéshozatal fokozásában, a folyamatok automatizálásában és az összetett problémák megoldásában. Forradalmasította az olyan ágazatokat, mint az ügyfélszolgálat, a gyártás és a szállítás, javítva a termelékenységet és a társadalom kényelmét.
Fontos azonban felismerni, hogy a mesterséges intelligenciának vannak korlátai. Bár az adatfeldolgozásban és a mintafelismerésben kiválóan teljesít, hiányzik belőle az emberi intelligenciát meghatározó árnyalt megértés, kreativitás és empátia.
Az emberi megismerés magában foglalja az összetett érzelmeket, az intuíciót és az erkölcsi érvelést, amelyeket a mesterséges intelligencia nem tud leképezni. Képesek vagyunk értelmezni a kontextust, kritikus gondolkodást alkalmazni és alkalmazkodni a folyamatosan változó helyzetekhez. Ahelyett, hogy félnénk a mesterséges intelligencia térnyerésétől, inkább olyan eszközként kellene tekintenünk rá, amely felerősítheti az emberi potenciált. A mesterséges intelligencia képességeinek kihasználásával növelhetjük képességeinket, és olyan kihívásokkal is megbirkózhatunk, amelyeket korábban lehetetlennek tartottunk.

Az orvostudományban például a mesterséges intelligencia képes az orvosi feljegyzések elemzésére, a minták azonosítására, és segíthet az orvosoknak a pontos diagnózisok felállításában. Képessé teheti a kutatókat a gyógyszerkutatás felgyorsítására és a betegek eredményeinek javítására.
A mesterséges intelligencia olyan szövetséges lehet, mely megerősíti az emberi szakértőket, lehetővé téve számukra, hogy megalapozottabb döntéseket hozzanak, és olyan területekre összpontosítsanak, melyek egyedi készségeiket és szakértelmüket igénylik.
Továbbá a mesterséges intelligencia és az emberi együttműködés integrációja elősegítheti az innovációt. Az MI-rendszerek ötleteket generálhatnak, trendeket azonosíthatnak, és az adatok elemzése alapján újszerű megoldásokat fedezhetnek fel. Másrészt az emberek kreatív szikrát adhatnak, elképzelhetik a lehetőségeket, és emberközpontú szemléletet vihetnek a problémamegoldásba.
Ha ez a két erő összeér, az eredmény egy erőteljes szinergia, mely a fejlődést ösztönzi és a lehetőségek határait feszegeti. Ez az együttműködés azonban kihívást jelent.
Olyan etikai megfontolásokkal kell foglalkozni, mint az adatvédelem, az elfogultság és az elszámoltathatóság. Biztosítanunk kell, hogy a mesterséges intelligencia fejlesztése és alkalmazása felelősségteljesen, megfelelő szabályozások és biztosítékok mellett történjen.
Az átlátható algoritmusok és az emberi szakértők sokrétű hozzájárulása segíthet az elfogultságok mérséklésében, és biztosíthatja, hogy az MI-rendszerek az emberiség érdekeit szolgálják. Az oktatás és „az egész életen át tartó tanulás” döntő szerepet játszik ezen az együttműködési úton. Ahogy az MI átalakítja a munkaerőt, szükség lesz az egyének tovább- és átképzésére, hogy alkalmazkodni tudjanak a változó környezethez.
A folyamatos tanulás kultúrájának ápolásával felvértezhetjük magunkat olyan tudással és készségekkel, amelyekkel boldogulni tudunk egy olyan világban, ahol a mesterséges intelligencia elterjedt. Az interdiszciplináris oktatás, a kritikus gondolkodás és a kreativitás hangsúlyozása lehetővé teszi számunkra, hogy kiegészítsük az MI-technológiákat és megragadjuk az új lehetőségeket.
A mesterséges intelligencia és az ember közötti vitát inkább partnerségként, mintsem versengésként kellene megfogalmazni. Az MI és az ember közötti együttműködés elfogadása a kulcs egy olyan jövőhöz, ahol mindkét entitás erősségeit ki tudjuk használni.
Ha felismerjük és elfogadjuk mindkettőjük egyedi tulajdonságait, olyan világot teremthetünk, mely egyesíti az MI számítási képességeit az emberi intelligencia mélységével. Együtt megoldhatjuk az összetett kihívásokat, elősegíthetjük az innovációt, és olyan jövőt alakíthatunk ki, amely az emberiség javát szolgálja.

Hibrid megoldásoktól a tiszta algoritmusokig
Kyle Chayka új könyvében, a „Filterworld: How Algorithms Flattened Culture” azt vizsgálja, hogy az algoritmusok hogyan változtatták meg alapvetően a kultúrát, az ontológiánkat, és mi történt az „ízlés” megkülönböztetésére és előállítására való képességünkkel. Chayka egyik kulcsfogalma, melyet tárgyal, a kultúra homogenizálódásának gondolata. Itt egy nem intuitív paradoxonról van szó: hiszen egy homogenizáló logika működik, mely mélyen formálja közös tapasztalatainkat.
Ahogy Chayka az internet evolúcióját vizsgálja, joggal mutat rá, hogy az internet korszakának kezdeti időszakában (a század elejéről beszélünk), ami ebben a korszakban kiemelkedett, azok az emberek voltak, akiknek ízlésprofiljuk volt, amit az interneten található más tartalmak gyűjtésével fejeztek ki. Ezt a korszakot képviselő figurák, mint például Atrios, Instapundit, Andrew Sullivan, Drudge, mindannyian olyan kurátorokként (mondhatni stílusmentorokként) „mutatták be” magukat, akik digitális teret biztosítottak mások számára, hogy körbejárhassák, megvitathassák, reflektálhassanak, vitatkozhassanak, fejlődhessenek.
Mindez nagyon informális volt, mégis hihetetlenül kifizetődő befektetés. Ha az ember elhagyta valamelyik blogger weboldalát, úgy érez(het)te, hogy valami értékes dolgot szerzett. Olyan minőségi változást ért el, amit azonnal érezhetett: ami egy megtestesült „élmény” volt.
De valami történt az internetnek ezzel a változatával. Ezt az egészet „felfalták az algoritmusok”. Van valami, amit nagyon sokan hiányolunk ma, azok pedig ezek a híres kurátorok.
Van néhány hírlevél, mely számunkra persze kurátori funkciót tölthet még ma is be. De nehéz olyan embert találni, akinek az ízlésének kiteszi magát manapság az ember. Ez olyasvalami, amit nagyon értékelni kellene amikor megtaláljuk (ha még léteznek ilyenek az önjelölt influenszerek dzsungelében).
Amit szerettünk az interneten, az a valódi emberi lényekkel való kapcsolatteremtés volt. És az, hogy ma már képtelenek vagyunk megtalálni őket, és tartani magunkat hozzájuk, igazi rossz iránnyá vált, legalábbis sokan érezhetjük egyre inkább magunkat így már manapság.

Mi ment félre?
A hibriditás gondolatát érdemes most behozni a diskurzusba, hiszen az internet fejlődésének volt egy olyan pontja, ahol az emberi kurátori munka párosult az újonnan kialakuló algoritmikus gépi folyamatokkal. Ez a 2006-2014 közötti időszak volt az, amikor úgy láttuk, hogy az internetnek ez a két metódusa egymás mellett létezhet és harmonikusan működhet is együtt.
A legtöbben részesei is voltunk ennek az internetnek, de nem csak mint felhasználók, hanem mint aktív szereplők, akik ezt az új, hibrid kurátori internetet felépítették. Egy remek példa erre a Pandora Online Music Genome Project-je lehet (mint ennek az állatorvosi lova). Itt az volt a „hibriditás”, hogy meghallgattak egy dalt, és azonosították annak a zenetörténeti jellemzőit.
Nagyjából 400 attribútumot lehetett pontozni minden egyes számhoz, azonosítva a hangnemet, a hangnemváltásokat, a tempót, a hangszerelést, sőt olyan elemeket is, mint, hogy milyen fából készült a gitár benne. Ezt az információt aztán elküldték az „adattudós varázslóknak”, akik ezt az emberi kurátori stílusú folyamatot az adattudomány újonnan kialakuló területével (a Big Datával és a gépi tanulási algoritmusokkal) ötvözték.
Később viszont már ezeket az információkat arra használták, hogy állomásokat (lejátszási listákat) generáljanak, amikor egy felhasználó felkereste a platformot, és „elmondta” a streaming csatornának, hogy mi is a kedvenc dala vagy előadója. Egy rádióállomás generálódott így, melyet az algoritmus mellett az ember által előállított Music Genome Project is folyamatosan alakított.
Az emberközpontú elköteleződés egy másik, további rétege, melyet a Pandora beépített: a Like vagyis a hüvelykujj fel és lefelé mutatásának fogalmának bevezetése volt. A felhasználónak lehetősége volt befolyásolni az állomását, tovább finomítva azt azzal, hogy kedvelte vagy sem a zeneszámokat. Ez a modell azt jelenti, hogy a professzionálisan képzett zenészekből álló csapat elemezte a zenét, és az adatok felhasználásával táplálta az algoritmust, melyet tovább bővítettek a valós idejű felhasználói interakciókkal, melyek még tovább befolyásolták az algoritmus teljesítményét.
Ez a modell jelentette az internet hibriditásának csúcspontját a mi szemünkben.

A Mindenható Algoritmusok felemelkedése
Amit a Spotify megjelenése és radikális piaci nyomulása kínált, azt a Pandora már akkoriban nem tudta, ez az volt, hogy a felhasználó on-demand, igény alapon választhatta ki azt a dalt, melyet hallgatni akart, a Pandora által nyújtott relaxációs élmény helyett. A Spotify egy új igényt elégített ki.
Minden vállalkozó, aki startupot épít, megérti ezt az alapelvet ma: azonosítsunk egy nem kielégített igényt, és építsünk kizárólag csak erre az igényre. Nem kell feltalálni a kereket újra.
A Spotify ezt a célt érte el, a Pandora pedig inkább a »passzív” élményre épített, ami visszatekintve végzetes üzleti döntésnek bizonyult. A Pandora üzleti modelljének vakfoltja, amit ők a „vizesároknak” tekintettek, ez a korábban ismertetett hibriditás-modell volt. Ez volt a „kényelmi-élmény” lényege, és éppen eléggé távol állt a személyes kurátorkodástól ahhoz, hogy a legtöbb felhasználó számára a költség elég alacsony legyen, hogy a Spotify-ra váltson. Így kezdődött a tömeges elvándorlás a Pandoráról 2015-ben, és ez azóta sem igazán csillapodott.
De ahol a Spotify kiemelkedett, ott hiányosságai is voltak jócskán, mégpedig az algoritmikus lejátszási listagenerátoruk kapcsán. Mindenki, akivel akkoriban beszéltünk, a saját személyes tapasztalatait is egybehangzóan összegezve felfedezte a Spotify algoritmusának azon képességét, hogy személyre szabott lejátszási listákat generáljon, melyek valóban „jóknak bizonyultak első körben”. Számtalanszor hallottuk, hogy igen, a Spotify lehetővé teszi a saját lejátszási lista »on-demand« létrehozását, de az algoritmusuk egyszerűen »szörnyű« a lejátszási listák generálásában a Pandorához képest.
Ez volt az első jele annak, amiért ma az internetet olyan rossznak érezhetjük manapság.
A »platformromlás« folyamata egyszerűen eléggé előrehaladott a nagy platformok közül, hogy amikor a Google keresést végzünk, annyira egyértelmű, hogy az a keresés inkább már csupán csak a hirdetőknek szól. Annyi reklámot adnak nekünk, és ezek nagy része SEO-szemét, hogy már nem érezzük egyáltalán, hogy a keresés ténylegesen a mi érdekünkben dolgozna.
Az elmúlt két évben a Spotify-on érezni lehetett, hogy egyre jobban tud nekünk perszonalizáltnak tűnő zenéket ajánlani, jobban mint bármelyik barátunk lassan. És ezért nagyon nagyra kell értékelnünk a Spotify algoritmusának igyekezetét. De közben viszont szép csendben eltűnt az ember a folyamatból. Nem véletlen,
most már végtelen számú olyan hangoskönyvet szolgálnak fel nekünk, amiket nem hallgatunk soha meg ott, és olyan podcastokat, amiket nem is kértünk, és az algoritmus újra meg újra próbál rávenni minket arra, hogy olyan dolgokat csináljunk a platformon, amiket nem akarunk, és ez tényleg lealacsonyítja a megszokott élményt.
Érdemes lenne megvizsgálni egy-egy felhasználó manapság meddig marad a Spotify-on és választ más versenytárs platformot ezekért a marketinges nyomulásokért.

Van viszont mostanában egy egyre divatosabbá váló trend, hogy fizethetünk azért az algoritmusért, ami tényleg a mi ízlésünkre szabott (állítólag). De közben azért úgy érezhetjük, mintha egy olyan Új Internetbe csöppentünk volna bele, ami egyre jobban „rozsdásodik”. Kíváncsiak vagyunk, hogy ez a folyamat meddig lesz fenntartható. Mert nehéz és frusztráló sokak számára. És
nem titok már, hogy egy kicsit mindannyian „be vagyunk zárva” a saját buborékunkba, mert már millió lejátszási listát készítettünk, és hozzászoktunk a Mindenható Algoritmusok megszokott és ismerős metódusához. Nem emlékszünk olyan időkre, amikor éreztük volna, hogy az interneten mindenki annyira akarná a valós és működő alternatívákat, mint manapság.
Mi történik itt? A Spotify valóban finomabbra hangolta az algoritmusait. Ez már nem volt olyan nagy probléma, mint 2015-2018-ban. De most valami más történt. Az algoritmus most már olyan helyek felé terel, melyek már nem a szubjektivitásunkhoz látszik kötődni, hanem ahhoz, ami felé a „hirdetők” akartak igazából minket „birkaként” terelni. Ahogy Klein rámutat, ezt teszi most a Google, és igazából az összes jelenlegi top figyelemfelkeltő weboldal is. Ez nem más, mint Cory Doctorow platformromlás-elmélete.
Az algoritmus szerepe, valamint az, hogy kit és mit szolgál, mélyrehatóan megváltozott. A veszély itt az, hogy ez a váltás az élmények jelentős romlásához vezet. A Spotify, a Google, a Facebook és társai arra fogadnak, hogy ez a romlás nem ellensúlyozza a váltás költségeit. Emlékezzünk az internet eddigi történetére:
amit mi szerettünk az egykori interneten, az a valódi emberi lényekkel való kapcsolatteremtés volt. És az, hogy most nem találjuk őket, és nem tudunk hozzájuk tartozni, igazi rossz fordulatnak érezhetjük.
Az internet általános íve a következőképpen tekinthető: kezdetben emberközpontú volt, aztán a „hibriditás” szakaszába került, ahol az Ember és a Gép produktívan együtt élt, és ma az internet kizárólag a gépek logikája szerint működik, melynek irányadó logikája a figyelem elnyerése, hogy ezt a figyelmet majd eladhassák egy-egy hirdetőnek. Mindez a végső teleológiát szolgálja, mely a befektetett tőke megtérülésének növelésén alapszik (a részvényesek számára).
Ami igazán forradalmi és veszélyes az internet jelenlegi szakaszában, az az, hogy a zene médiuma, mely történelmileg a kulturális átalakulás megnyilvánulásának médiumaként szolgált, most a tőke céljainak elérésének médiumává vált. A zene teljesen denaturálódott. A bensőséges szubjektivitástól eltávolítva, általánosítható hasznossággá válik az énhez nem kötődő célok érdekében. Ez azonban nem homogenizálás. Ez az, amiben nem értünk egyet ezekkel az érvekkel.
Az algoritmusokat „egyformává” teszik, igen, de ezt az egyformaságot szűk, célzott értelemben kell vizsgálni, és nem egy tág, mindenre kiterjedő értelemben. A „visszhangkamrák” metaforája nagyon jól illusztrálja az álláspontunkat. Egy olyan platform, mint a Spotify, ismer minket, és olyan zenéket kínál, melyek egy bizonyos „sávszélességen” belül vannak: ez egy felső és egy alsó, gépi elme által generált határ, mely passzívan leköt minket. Ez a gépi folyamat visszacsatolódik a zenei alkotás folyamatába is, ahol a zenét úgy írják és állítják elő, hogy az az algoritmusok által generált határok közé essen.
Azok számára, akik esetleg elborzadnak a gondolattól, hogy ez a fajta kulturális csere megtörténik, egy néhány évtizeddel ezelőtt írt nagyszerű könyv végigköveti ezt a szimbiózist a történelem során: Susan McClary „Conventional Wisdom: The Content of Musical Form”.

Közös alapjaink eróziója
Egyre jobban látjuk az internetes visszhangkamrák külső hatásait megnyilvánulni a közszférában. Az algoritmusok által elősegített kulturális és információs elszigeteltség azt eredményezi, hogy az emberek csoportjai a világról határozottan eltérő felfogást alakítanak ki. Ez a széttöredezettség (lásd: homogenizáló logika) olyan helyzethez vezet, melyben a közbeszédet mélységes inkoherencia és félreértés jellemzi.
Az emberek, akik elmerülnek a magukra szabott valóságukban, egyre nagyobb kihívásnak találják, hogy értelmes párbeszédet folytassanak azokkal, akik kívül állnak a visszhangkamrájukon.
Ezt a jelenséget tükrözi a liberalizmus (nem a liberálisok, hanem a liberalizmus) „végéről” szóló könyvek közelmúltbeli megjelenése. Íme csak néhány, amit olvastunk: Patrick Deneen: „Why Liberalism Failed” és a „Regime Change: Toward a Postliberal Future”, Francis Fukuyama: Liberalism and its Discontents, Samuel Moyn: Liberalism Against Itself, valamint Charles Taylor, Dilip Parameshwar Gaonkar, Craig Calhoun „Degenerations of Democracy” című könyve.
Miért történik mindez most? Úgy látjuk, hogy a gépközpontú-algoritmikus kurátori tevékenysége által keltett eltérő valóságok elporlasztják azt a képességünket, hogy a társadalmi kérdésekről folytatott konstruktív párbeszéd révén közös nevezőre jussunk, mivel azonosítható (lásd: számszerűsíthető), monetizálható visszhangkamrákba szűrnek bennünket.
Ahogy a Spotify és társai részvényárfolyamai emelkednek, úgy válik egyre bizonytalanabbá a közszférában való kommunikációs képességünk. Ebben a helyzetben a zene és a művészet, melyek egykor áthidalták ezeket a szakadékokat és elősegítették a közös élményeket, ma már a »részvényáras visszhangkamrák« megerősítésének eszközei. Ez a kifejezés összefoglalja a Spotify-hoz hasonló vállalatok piaci teljesítménye és algoritmikus stratégiáik közötti közvetlen összefüggést.

Egy emberközpontú Digitális Jövő?
Van kiút ebből a helyzetből? Szerintünk igen, de ehhez tudatos és szándékos váltásra van szükség. Először is fel kell ismernünk, hogy ezek az algoritmusok milyen szerepet játszanak a kulturális tájkép és a közbeszéd alakításában. A tudatosság az első lépés a változás felé. Másodszor, vissza kell szereznünk a sokszínű és független kurátori hangok értékét a digitális terekben. A Pandora zenei genomprojektje még mindig működik, és most már on-demand kínálja az emberi algoritmusok által gondozott állomásokat, melyeket tovább finomíthatunk. Még az olyan weboldalak, mint a Pinterest is elfogadják ezt az etikát, és ötvözik a kurátori és az algoritmikus elemeket.
Végső soron társadalmanként olyan digitális környezetet kell kialakítanunk, mely a profit helyett az emberi és a rezonáló kapcsolatokat helyezik előtérbe. Ez nem csupán technológiai, hanem kulturális és gazdasági kérdés is.
Védelmeznünk kell a zene és a művészet történelmi szerepét. A zene és a művészet túllépi a párbeszédes elköteleződések határait, és olyan regiszterekben rezonál, melyek létfontosságúak a virágzásunkhoz. Ezeknek a valóságoknak a hangoztatása az első kritikus lépés azon az úton, mely visszaszerzik ügynökségeinket, és meggátolja a visszhangkamrák elburjánzását, melyek csak a befektetők kielégíthetetlen igényeit szolgálják a közegészség és jólét helyett.