(Kiemelt kép: Unsplash)
Forradalmi MI-eszközök tucatjai készítenek észbontó képeket és írásos műveket. Bárki, akinek van internetkapcsolata, olyan alkalmazásokkal, mint a Midjourney, a DALL-E 2 és a ChatGPT, pillanatok alatt létrehozhat bármit, amit a képzelete meg tud „idézni”. A gépi tanulási eszközök használata művészi kompozíciók létrehozására felvet egy alapvető kérdést: képes-e a mesterséges intelligencia valóban művészetet létrehozni? A rövid válasz: nem. Azt állítani, hogy az MI képes művészetet létrehozni, nem más, mint azt állítani, hogy egy ceruza képes illusztrációkat rajzolni vagy történeteket írni. A ceruza, akárcsak a mesterséges intelligencia, nem ember – hanem csak egy eszköz. És mint minden eszköz, nem a médium vagy az eszköz határozza meg a mesterséget – az átalakító képességeit használó személy adja meg a minőségi jelentést.
Bizonyos szempontból ironikus a mesterséges intelligencia és a művészet közötti jelenlegi feszültség. Miközben sok művész és író fél az MI-tól, a valóság az, hogy hosszú távon nekik kedvez. Gondoljunk csak bele, mikor volt utoljára, hogy kultúránk mélyreható beszélgetéseket folytatott arról, hogy mi is a művészet? Jelenleg filozófiai viták és cikkek bukkannak fel az interneten arról, hogy a művészetet, az írást, a zenét létrehozhatják-e gépi elmék. A mesterséges intelligencia körüli nyilvános diskurzus érdemi, tanulságos és érdekesebb, mint a triviális hírek és a felszínes közösségi média trendek. Az MI egy szükséges kulturális esemény, mely valószínűleg visszavezeti a művészetet a gyökereihez.
Ahogy a művészet és a tudomány mindenütt jelenvalóvá, mindenki számára magától értetődővé válik, és majdnem mindenre kiterjed, úgy rejlik el egyre inkább a művészet és a tudomány mibenléte. Elveszett a különösségük, a köznapoktól eltérő voltuk. A művészet és a tudomány közti különbség immár elmosódott. Az olyan régi meghatározások, mint amilyen a szabad művészetek – mai értelmezésben inkább tudományok, mint művészetek – ismét időszerűvé, legalábbis átmenetileg aktuálissá válnak. Az „új technológiák”, a technikai (mechanikus) művészetek révén megrendült a művészet különleges helyzete. Egyáltalán mit is jelent a művészet a művészetek sokaságában? A következőkben a képzőművészetből indulok ki. – Ami a filozófiát illeti, számomra úgy tűnik, hogy két szék közé esett: a művészetek és a tudományok közé, a sem-nem-ez, sem-nem-az kényelmetlen helyzetébe. De hogyan is különböztessük meg a filozófiát a művészettől és a tudománytól, ha egyszer ez utóbbiak helyzete ingataggá vált? Hannes Böhringer: Későpolgári műipar
Mi a művészet?
A művészetet általában véve nehéz meghatározni. A mindenható ChatGPT szerint „A művészet az ötletek, érzelmek és történetek kreatív kifejezése különböző médiumokon keresztül, mint például festészet, írás, zene és más.” A művészet az művészet. Ez az MI által generált definíció ésszerű magyarázata a művészet fogalmára. A pontosság lényege az emberi tulajdonságok kifejezésében rejlik, nem feltétlenül a médiumban vagy az eszközben. Ezt szem előtt tartva érthető, hogy az emberek miért hiszik tévesen, hogy az MI által generált, az emberek ötletei, érzelmei és történetei által ösztönzött képek és tartalmak művészetnek tekinthetők. A mesterséges intelligencia kreatív kompozíciók létrehozásához való felhasználásakor azonban hiányoznak a legfontosabb összetevők. Ez pedig a valódi művészi kifejezéshez szükséges személyes fegyelem és önmegismerés.
Szociológiai szempontból kezdem: a művészet, miként a tudomány már jó ideje, nagyipar. Ez annyit jelent, hogy nemzetközivé vált, és a képzés (művészeti iskolák), a termelés (műtermek), a galériák (piac), a magángyűjtemények, a közintézmények (múzeumok, művészeti szövetségek stb.), a műkritika, a művészetelmélet, a filozófiai esztétika hálózza be. Ez az ipar zárt kört képez, belső autonómiával bír, és maga határozza meg a mibenlétét és a teendőit. A művészeti ipar határozza meg azt is, hogy mi a művészet. Amit művészetként érzékel, termel és teoretikusan újratermel – az a művészet. Ez az ipar megengedhet magának vitákat, össze nem illő és egymással polemizáló meghatározásokat. Ebben rejlik ereje. Hannes Böhringer: Későpolgári műipar
A művészet élmény
Sok ember számára a művészet létrehozása a gondolataink és érzéseink felfedezésének és megnyilvánulásának egy módja, hasonlóan a meditáció vagy a terápia átalakító hatásaihoz. Ez nem jelenti azt, hogy valaki nem élhet át személyes átalakulást néhány mondat leírásával és egy gomb megnyomásával egy mesterséges intelligencia alkalmazásban. Azonban nem sok érzés hasonlítható össze azzal az élménnyel, amikor olyasmit hozunk létre, amihez mélyen kapcsolódnunk kell elménkkel és testünkkel. Azt hinni, hogy a mesterséges intelligencia művészet ugyanaz, mint a hagyományos művészet, olyan, mintha azt mondanánk, hogy repülővel elrepülni Budapestről Lisszabonba ugyanaz, mint odautazni, mert a végén ugyanoda jutunk. Ez az elmélet igaz, ha a cél az, hogy gyorsan odaérjünk. De mi van akkor, ha egy utazást vagy egy új élményt szeretnénk? Vagy ami még jobb, egy lehetőséget, hogy felfedezzünk valamit magunkról? Egy 1000 kilométeres, az EU-t átszelő országúti utazás befejezése után valószínűleg más emberré válunk, talán még jobb emberré is, akinek sok történetet tudunk majd mesélni. Képzeljük el, hogy érzi magát egy művész, amikor befejezi egy hetekig tartó illusztrációját. Vagy egy író, aki két év után végre befejezi a regényét. Ezen utazások végén más emberek leszünk. Elmondható-e ugyanez azokról, akik mesterséges intelligencia eszközöket használnak hasonló művek létrehozására? A pragmatikus gondolkodás nem veszi figyelembe az emberi tapasztalatot és azt a gondolatot, hogy néha az út fontosabb, mint a cél. Ez az érzés ugyanúgy igaz az utazásra, mint a művészetre.
A modern művészet nem volt mindig nagyipar. Avantgárd művészetként különféle körökből állt; excentrikusság, kívülállás, ezotéria, exkluzivitás, valamint elitárius vonások jellemezték, csak kisszámú gyűjtő és galerista támogatta, és a társadalomtól elkülönülten áll fenn. Nagyiparként a művészet, miként a tudomány már régtől, áthatja a hétköznapokat. Mindenütt jelen van a művészet, az utcákon, a bankokban, a kórházakban, a pályaudvarokon, a lakásunkban. Egyetlen hely sem művészetmentes: a művészet szakadatlan háttérzajjá, környezetszennyezéssé vált. Ha a művészet nem tud új, feltáratlan területekre kitörni, akkor a tudományhoz hasonlóan kénytelen lesz mellékhatásaival, káros következményeinek korlátozásával számot vetni. Hannes Böhringer: Későpolgári műipar
A művészet fegyelem
Az élet számos örömteli küzdelmei közé tartozik, hogy jobb művésszé váljunk. Minél többet gyakoroljuk a kreatív tevékenységeket, annál inkább elkezdünk olyan összefüggéseket és narratívákat látni, melyek korábban láthatatlanok voltak számunkra. Ezeken az új kapcsolatokon keresztül képessé válunk arra, hogy hatékonyabban közvetítsünk gondolatokat, érzelmeket és történeteket. Ahhoz, hogy elérjük ezt a szintet, fegyelemmel kell gyakorolni és fejleszteni a kreatív mesteri és megfigyelői készségünket. A művészetet létrehozó folyamatok átalakítják azt, ahogyan a világot és önmagunkat érzékeljük. A tudomány és a művészet egyik közös fogalma, hogy a világ alaposabb megfigyelését követelik meg tőlünk. A művészet létrehozása esetén azonban a belső világunkat éppúgy megfigyeljük, mint a külső világunkat. Ez a viselkedés arra kényszerít bennünket, hogy új kapcsolatokat alakítsunk ki a létezésünkkel, mivel mindenre odafigyelünk magunk körül, attól kezdve, hogy valamitől hogyan érezzük magunkat, egészen addig, ahogy a fény egy tárgyra vetül. Próbáltunk már rajzolni valami olyan hétköznapi dolgot, mint egy vízcsepp? A legtöbb „nem művész” rajzol egy ovális vagy kör alakú képet, esetleg néhány egyszerű árnyékolást és kiemelést ad hozzá, és egy kis kékkel egészíti ki. Ezzel szemben egy művész úgy vizsgálja meg a vízcseppet, hogy a különböző árnyalatokat, tükröződéseket, színeket és fénypontokat boncolgat. Figyelembe veszi a fényforrásokat, az árnyékolást, sőt még a gravitáció hatását is. És egészen biztosan nem kékre színezik majd. A kreatív gyakorlatok lényege nem a valóság újrateremtése soha. Valaminek, például egy vízcseppnek az illusztrálásával az a valódi cél, hogy megragadja a lényegét, vagy közvetítsen egy gondolatot. És ezáltal valami olyan egyszerű dolog, mint egy vízcsepp, a természet és az emberiség díszes remekművévé válik. Az olyan művészek, mint Claude Monet, híresen apró, jellegzetes, élénk színű ecsetvonásokkal örökítették meg a természet szépségét. Gyakran az „impresszionizmus atyjaként” emlegetik, mivel nagy hatással volt a mozgalom és festészeti stílusának kialakulására. Vincent Van Gogh arról volt ismert, hogy expresszív és energikus stílusban festett, gyakran rendkívül érzelmes és intenzív műveket alkotott. Érzelmei és belső vívódásai inspirálták, festészeti stílusa pedig tükrözte vágyát. Van Gogh-ot a sztereotipikusan elkínzott művészként lehetne jellemezni. Az ilyen típusú egyén állandó gyötrődésben van magával a művészettel, más emberekkel és a világgal kapcsolatos frusztrációi miatt. Az ilyen művészeket gyakran hozzák összefüggésbe valamilyen mentális betegséggel is.
Lehet, hogy a mesterséges intelligencia képes kiváló illusztrációkat készíteni vagy hiteles hangvételű verseket írni, de vajon tudja-e, hogy mi járt a művész fejében vagy életében, amikor megalkotta azt? Vagy hogyan és miért döntött úgy, hogy bizonyos részleteket belevett, másokat viszont kihagyott? És hogy mennyi önfegyelemre volt szükség az elkészítéshez? A különbség a jó és a rossz művészet között a művészben rejlik. A fegyelmezett művész hatékonyan fordítja le és közvetíti az értelmes élményeket, miközben megragadja az emberi létezés lényegét. Minden ecsetvonás, zenei hang és szó az alkotó lelkének egy-egy műalkotássá változik. Kompozícióik egy egyedi képzelet és személyes élmények által megtervezett történetté érnek. Ha nem fegyelmezzük magunkat, hogy felfedezzük és megteremtsük az értelmes művészetet, ahogyan azt a hagyományos művészek évezredek óta teszik, azt kockáztatjuk, hogy unalmas, lusta, tudatlan rabszolgái leszünk a technológiának. Csak idő kérdése, hogy a mesterséges intelligencia beépüljön életünk minden területére. Hagyjuk, hogy a művészetet is átvegye?
A művészet nagyüzemként a művész professzionalizálódását is jelenti. A művészet már nem ellenhivatás, nem elhivatottság – mások dolgoznak, hogy mecénásként felszabadítsák a művészeket a pénzkeresés kényszere alól -, hanem lehetőség a kenyérkeresetre, a pénz megkeresésére, sőt, szerencsés esetben nagyon sok pénz megkeresésére. Az állam, a társadalom, az ipar támogatja a kevésbé jól kereső művészeket. A professzionalizálódás, miként a tudományok esetében, úgy a művészeteknél is arra vezetett, hogy úgy vélik, a professzionistát kell alakítaniuk. Különféle zsargonok alakulnak ki, a viselkedés, a megjelenés meghatározott módozatai, az érinthetetlenség és perfekció sajátos retorikája, ami elfedi a művészet kísérleti (kvázi tudományos) jellegét: a keresést, a befejezetlenséget, a nyitottságot. Az üzemszerűségnek vannak hátulütői. A professzionalizálódás nem feltétlenül válik a dolog kárára, legalábbis az élsport ezt mutatja. Amikor már mindenütt vannak sportpályák és uszodák, a közösségek múzeumokat kezdenek építeni. A művészet, a kultúra, a képzés – a turizmussal társulva – alkotja a sport mellett a legfőbb szabadidő tevékenységet és a szabadidőipart. Hannes Böhringer: Későpolgári műipar
A művészet nem árucikk
Még mielőtt a mesterséges intelligencia megjelent volna az életünkben, a művészet egy erősen kommercializált iparággá vált, melyet a „kapzsiság és az egoizmus” által vezérelt homogenizáció is sújtott. A kommersz művészet következményei nyilvánvalóak abban a puszta tudatlanságban, hogy bárki azt hiszi, hogy a mesterséges intelligenciát felhasználhatja a művészet előállítására. Azzal áltatjuk magunkat, hogy egy gépi elme képes olyasmit létrehozni, amihez alapvető emberi tulajdonságokra van szükség. Mivel a hírnév és a vagyon megszállottjai vagyunk, elfelejtettük, hogy miért alkotunk művészetet. A művészi kompozíciók és kreatív alkotások globális elüzletiesedése felhígította azok egyedi értelmét és célját. Az olyan közösségi médiaplatformok, mint az Instagram, ahol sok művész mutatja be munkáját, figyelmetlen nárcisztikusokká tettek minket, akik a jelentés helyett a lájkokra összpontosítanak. A mesterséges intelligencia csak hab a tortán. Sok szempontból jó, hogy a mesterséges intelligencia megkérdőjelezi azt, amit a világ a XXI. században művészetként definiált. Ahogy a gépi tanulási eszközöket egyre gyakrabban használják lélektelen kompozíciók létrehozására, a művészet végre visszatérhet a szépség, a kifejezés és a felfedezés célorientált diszciplínájához.
A mesterséges intelligencia járulékos művészeti haszna
Az MI-technológia nem olyan, mint a helyesírás-ellenőrző vagy az elektronikus számológép feltalálása. Ez a technológia drámaian meg fogja változtatni a kultúránkat, beleértve a művészet felfogását is. A mesterséges intelligencia azonban soha nem tudja azt a vigaszt, büszkeséget és beteljesülést nyújtani, amit a művészet megalkotásából és megtapasztalásából nyerünk. A legjobb, amit tehetünk ennek az egzisztenciális válságnak az enyhítésére, hogy támogatjuk azt az elképzelést, hogy az igazi művészethez bizonyos fokú „személyes átalakulás” és művészi képesség szükséges. Kétségtelen, hogy a mesterséges intelligenciával rendelkező művészek a gépi tanulás eszközeivel való kommunikáció elsajátításához való tehetséggel születnek majd, ahogy felfedezik a valódi művészet létrehozásának egyedi és értelmes módszereit. A trükkös rész annak meghatározása lesz, hogy ez hogyan fog kinézni majd, és kik lesznek ezek az emberek. Addig is, mi továbbra is beszélgetni fogunk a művészetről, és eközben talán jobban megértjük, mit jelent művésznek lenni, és mit jelent maga egy műalkotás.
A nagyipar bürokratizálódásra hajlik, a meglévő igazgatására, a (külső) távlat elvesztésére. A szakosodás során foglalkozási ártalomként vakság keletkezik, a megújulási képesség alábbhagy, vonzalom éled a metareflexió és a historizmus iránt. A filozófiában például nem választ keresnek egy kérdésre, hanem azt vizsgálják, hogy Kant, Hegel stb. miként válaszolta meg a kérdést. A következő lépésben aztán a Kant-, Hegel-, stb. értelmezéseket értelmezik. A művészet nagyipara így üzemelteti az avantgárd művészetet. Az expresszionizmus az új vadak neoexpresszionizmusában kerül feldolgozásra, a konstruktivizmus a dekonstruktivizmusban stb. A művészet idézetekből építkezik, egyre inkább befelé orientálódik, és azzal fenyeget, hogy önmagára vonatkozva egyre vértelenebbé válik, amiért is aztán mintegy vámpírként időről időre friss vérrel kell élénkítenie magát. Ezt a szerepet a változatok sokaságában periodikusan fellépő pop-art tölti be. A hulladék kiürítését és a tekintet befelé fordítását újra és újra erőszakos kitörés, majd megint bezárulás követi. Hannes Böhringer: Későpolgári műipar
