(Kiemelt kép: Unsplash+)
Az 1990-es évek elejét kedvelő sci-fi rajongóknak ismerős lehet Data, a szerethető robot, aki a Star Trek: The Next Generation sorozatban Picard kapitány másodtisztjeként szolgál a USS Enterprise fedélzetén. Az forgatókönyvírók Data-t egy teljesen működő férfi androidként írták le. Bár „öntudatos” és „értelmes”, nem képes érzelmeket érezni, mint emberi társai. Data-nak nincs igazi gyerekkora, amiről beszélni lehetne, ami olyan dolgokra késztetné, mint például, hogy utálja az apját, és felnőve csatlakozzon egy hippikommunához; hogy összetörjön a szíve, és egy hétig italba temesse szerelni bánatát; vagy hogy megérezze az ihlet szikráját, ami miatt megírhatná például ezt a cikket. Vagy képes legyen döntéseket hozni, de ezek nem az intuícióján és a múltbeli érzelmi tapasztalatain alapulnak. Inkább a megalapozott tények hideg, kemény számításain. Ha Data nem egy kitalált figura lenne, a tudományos közösségben lennének olyanok, akik szerint ugyanolyan okos, ha nem okosabb, mint egy ember.
Létrehozása egy olyan arany mérföldkövet jelentene, melynek segítségével a számítógépes tudósok rámutathatnának, és határozottan kijelenthetnék, hogy bekövetkezett az „isteni pillanat”, amikor az ember olyan gépeket hozott létre, melyek okosabbak önmaguknál. Data és a hozzá hasonló robotok egyelőre csak a képzelet birodalmában léteznek, de az informatikusok között heves viták folynak arról, hogy a robotok már intelligensek vagy érzőek-e, vagy egyáltalán, hogy az intelligencia azt jelenti-e, hogy egy gépnek érzőnek kell(ene) lennie. A probléma az, hogy bár a tudomány meg tudja alkotni azt az algoritmust, mely egy robotot arra késztet, hogy le- vagy körülírjon egy érzelmet, de azt nem tudja meghatározni, hogy mi tesz valakit egyáltalán emberré. Ehhez a filozófiához kell fordulnunk.
Egyetlen számítógépet sem lehet úgy programozni, hogy megkérdőjelezze saját erkölcsi kódexét
A probléma azzal a kérdéssel, hogy egy robot valaha is olyan okos lesz-e, mint egy ember, abban rejlik, hogy hogyan fogalmazzuk meg ezt a kérdést. Először is az intelligenciának számos formája létezik és a filozófia megpróbál választ adni arra a kérdésre, hogy mit értünk azon, amikor intelligenciáról és öntudatról beszélünk. Arra a kérdésre válaszolva, hogy az ember teljes mértékben ura-e saját gondolkodásának, Descartes híres kijelentése szerint az a helyes válasz, „gondolkodom, tehát vagyok”. Bár egy gép felismerheti saját létezését egy tükörben, nem érezheti azt az egzisztenciális rettegést, hogy a halál elkerülhetetlen. És bár a gépek beszélgetni tudnának egymással, soha nem éreznék azt az érzelmi frusztrációt, mely Jean-Paul Sartre-ot arra a következtetésre juttatta, hogy a pokol a többi ember.
Csak a filozófia győzheti le az MI-t?
Egyes informatikusok máris azt állítják, hogy a gépek soha nem lesznek képesek elérni az emberi intelligenciát. Joseph Wiezenbaum, az MIT informatika professzora 1976-ban már különbséget tett a számítógépek teljesítménye és az emberi gondolkodás között. Azt állította, hogy a számítógépek soha nem lesznek képesek kifejleszteni az emberi értelmet, mert a kettő alapvetően különböző dolog. Az emberi ész Arisztotelész értelmezésében a „prudens gondolkodásra” utalna, mint a helyes döntések meghozatalának képességére. Egy számítógépet be lehetne programozni egy erkölcsi kódexxel, de mindig hiányozna belőle az a képesség, hogy spontán módon, a helyes vagy helytelen saját értelmezése alapján hozzon döntéseket.
Weizenbaum amellett érvelt, hogy az emberi értelem soha nem lehet „algoritmikus”, és ezért a számítógépes erő nem helyettesítheti az emberi értelmet. A Star Trekben Data jellemfejlődésének központi eleme volt az emberi érzelmi élmények iránti fokozott vágya. Az egyik epizódban kap egy „érzelmi chipet” a teremtőjétől, mely lehetővé teszi számára, hogy átérezze az összes emberi érzelem mélységeit. Jobb szó híján ez a chip tartalmazza Data „lelkét”, és nem olyasmi, amit egy számítógépes programozó létrehozhatna. Ehelyett az évszázados folyamatos kérdésfeltevés határozza meg, hogy mi teszi az embert többé, mint gépet.
Miért nem félne a königsbergi híres filozófus a mesterséges intelligenciától?
A filozófiai világ azzal van elfoglalva, hogy terveket készítsen Immanuel Kant német filozófus jövőre esedékes 300. születésnapja alkalmából. A nem filozófusoknak talán megbocsátható, ha elgondolkodnak azon, hogy miért is érdekli őket egy olyan ember véleménye, aki az autók, a számítógépek és az éghajlatváltozás megjelenése előtt élt jócskán. Az európai modernitás vitathatatlanul legfontosabb gondolkodójának azonban olyan meglátásai voltak, melyek még ma is megvilágíthatják legégetőbb problémáink némelyikét. Vegyük például a mesterséges intelligenciával kapcsolatos, széles körben elterjedt aggodalmakat, melyek a ChatGPT-4-hez hasonló generatív nyelvi modellek fejlesztésével teljes erővel megjelentek. Kantnak az emberi intelligencia természetéről alkotott felfogása segíthet abban, hogy kiderítsük, mitől kell tartanunk, ha egyáltalán van mitől, az olyan gépekkel szemben, amelyek exponenciálisan gyorsabban írnak, gondolkodnak és alkotnak, mint mi halandó emberek.
Konkrétan Kant filozófiája azt mondja ki, hogy a gépektől való aggodalmunk, melyek saját maguk hozzák meg döntéseiket ahelyett, hogy alkotóik utasításait követnék, helytelen. Kant szemszögéből nézve ez a félelem abból a tévhitből ered, hogy nincs alapvető különbség az ember és a gép között, hogy a géphez hasonlóan az emberi intelligencia is csak egy sor utasítás követéséből áll, csakhogy az olyan összetett, hogy az autonómia illúzióját kelti. Kant azonban már jóval a számítástechnikai gépek megjelenése előtt felismerte, hogy az emberi megismerés nem redukálható utasítások követésére, bármilyen összetett is legyen az.
A következő módon dolgozta ki a dolgot. Egy olyan lény, akinek a megismerése teljes egészében utasításokból áll, definíció szerint nem tehet különbséget az utasítások és az utasításokon kívüli világ tapasztalata között. Egy ilyen lény számára a tudása mindig egyenlő lenne a világával, és a kettő között nem lenne különbség. És mégis, Kant úgy látta, hogy a tudás ilyen modellje határozottan ellentmond mindannak, amit a tapasztalatunkról tudunk.
Vegyük az emlékezet esetét. Emlékszünk egy gyönyörű napra, melyet gyermekkorunkban töltöttünk. Azt kívánjuk, bárcsak újra átélhetnénk. Most toljuk tovább a forgatókönyvet egy kicsit. Újra átéljük ezt a napot. Pontosan úgy, ahogy volt. De nem tudjuk, mert ha újra átélnénk azt a napot pontosan úgy, ahogyan megtörtént, akkor éppen azt a különbséget törölnénk el, ami lehetővé teszi, hogy egyáltalán emlék legyen. Az emlékünk ebben a forgatókönyvben tiszta információ, de egy átélt tapasztalat nélkül, mellyel szembeállíthatnánk, nem tudnánk újraélni, hanem átélnénk, ismét csak átélnénk anélkül, hogy bármilyen távolságot tartanánk vagy tudnánk, hogy most éljük-e át először vagy már az 500-ik alkalommal.
A tökéletes emlékezet paradoxona kísért minden olyan kísérletet, melyet a kizárólag információból eredő megismerés elképzelésére tehetünk. Ahogyan a múltra való emlékezéshez is szükség van a múlttól távol tartott én egy bizonyos fokára, hogy múltként viszonyulhassunk hozzá, úgy a jelen érzékeléséhez is szükség van egy olyan én egy bizonyos fokára, mely nem merül el teljesen a jelenben, ami nélkül nem lenne semmi, ami a különböző pillanatokat koherens tapasztalattá szintetizálná.
Megismerésünknek ez a kitörölhetetlen aspektusa az, ami biztosítja alapvető különbségünket a gépektől, vagy bármely olyan lénytől, melyet el tudunk képzelni, mely információt dolgoz fel, de nem rendelkezik érzéki tapasztalattal a világról. És az emberi létnek ez az egzisztenciális ténye, hogy az információ megtestesült felhasználói vagyunk, az a magyarázata annak, hogy képesek vagyunk olyan döntéseket hozni, amelyek alapvetően különböznek egy utasításokat követő géptől. Az énnek az érzékszervi világba való elmerüléstől való kis távolságban való felfüggesztése teszi lehetővé, hogy egyáltalán bármit is érzékeljünk, és biztosítja azt is, hogy megálljunk, mérlegeljük, amit láttunk, hallottunk vagy éreztünk, és alternatívákat mérlegeljünk.
Ez lehetővé teszi számunkra, hogy egyszerre legyünk a jelenben, és ugyanakkor összehasonlítsuk a jelent a múlt emlékével, megbánjuk a be nem járt utakat, és összehasonlítsuk a lehetséges utakat a jövőbe. Amikor választani kell az utak közül, a hozzánk hasonló lények azonnal a nem járt út vonzását érzik, egy olyan útét, melyet csak alig tudunk kivenni. Velünk ellentétben egy legvalószínűbb következő szót kiválasztó algoritmus vagy egy sakkjátszmában a legjobb lépést kiszámító program nem választ, és nem tud megbánást érezni. Azért nem választ, mert mivel információi megegyeznek a valósággal, már minden rendelkezésre álló lehetőséget feltérképezett; már minden utat bejárt.
Kétségtelen, hogy a gépek félrevezethetnek és félre is vezetnek bennünket, hogy azt higgyük, hogy olyan kognitív funkciókat végeznek, mint a választás, hogy mit tegyünk vagy mondjunk. De csak egy olyan gépről lehet azt mondani, hogy döntéseket hoz, szemben az egyszerű utasításkövetéssel, mely a világot „kódban reprezentálja”, ugyanakkor fizikailag érzékeli azt és amely megtapasztalja a kettő közötti különbséget. Bár Kant filozófiájában semmi sem mondja azt, hogy az ilyen képességekkel rendelkező gépek lehetetlenek, azt azonban elmondja, hogy nem úgy jutnak el odáig, hogy egyre bonyolultabb utasítássorokat követnek, vagy hatalmas adathalmazok segítségével kiszámítják, hogy a következő szó milyen valószínűséggel jelenik meg egy mondatban. Más szóval, ha a gépek valaha is kifejlesztenek egy olyan képességet, hogy maguk döntsenek, akkor nem fognak hasonlítani a mai generatív mesterséges intelligencia programokra.
Az emberként gondolkodó gépek veszélyei
A szuperszámítógépek robothadserege nem jön. Még nem. Amikor a mesterséges intelligencia szakértői a „kihalás veszélyéről” beszélnek, valójában a mesterséges általános intelligenciára, vagyis az emberek összes képességével rendelkező gépekre gondolnak. A legtöbb becslés szerint ettől legkorábban évtizedekre vagyunk még. De tegyük fel, hogy a mesterséges intelligencia képes úgy gondolkodni, mint az emberek. Tegyük fel egy percre, hogy az összes emberi kognitív képességgel rendelkezik, kritikusan gondolkodik, empatikus, érzékeny és érző. Tekintettel az utóbbi időben a mesterséges intelligencia körüli felhajtásra, és különösen a közelmúltban az amerikai kongresszusban tartott meghallgatás óta, itt az ideje, hogy komolyan elgondolkodjunk azon, hogy mivé válhatnak ezek az eszközök. És ami a legfontosabb, milyen következményekkel járhat a társadalomra nézve, ha nem értékeljük együtt a mesterséges intelligenciát és a filozófiát.
A legtöbben azt állítják, hogy a mesterséges intelligencia mérnöki problémákkal jár. Állíthatjuk viszont akár bátran, hogy a legnagyobb problémák mindig filozófiaiak. A generatív mesterséges intelligencia jelenlegi formáit a kreativitás jegyében tervezik. A Midjourney-től a Stable Diffusionig, a ChatGPT-től a Bardig az emberek arra ösztönzik a mesterséges intelligencia eszközeit, hogy művészetet hozzanak létre. Legyen szó képekről, költészetről, regényekről, dalszövegekről vagy bármi másról. De vajon ezek az eszközök valóban kreatívak-e emberi értelemben? Lehetnének-e valaha is azok?
Csak eszközként tekintsünk rájuk?
Ha valóban azt akarjuk, hogy a mesterséges intelligencia intelligens legyen, akkor a gondolkodását nem lehet előre meghatározott korlátok közé szorítani. Tartalom moderálás, bizalom és biztonság. Akármilyen divatos szavakat is használunk, az összes ilyen MI-eszköznek van valamilyen szintű felügyelete. És vitathatatlanul többre van szükségük. Pontosan ezért kell már a kezdetektől fogva tisztáznunk, hogyan tekintünk ezekre a rendszerekre. Csak eszközként tekintünk rájuk? Vagy valami többnek, mint egy kutatási asszisztensnek, szerkesztőnek vagy barátnak, akivel nem rendelkezünk? Az előre meghatározott korlátok programozásával a legalapvetőbb emberi tulajdonságot vesszük el: a korlátlan kreativitást.
Filozófiai szempontból tehát először is fel kell tennünk magunknak a kérdést: olyan mesterséges intelligencia-eszközöket vagy gépeket akarunk-e, melyek teljesen úgy gondolkodnak, mint az emberek, és nem korlátozzák a kreativitásukat vagy a kifejezőkészségüket, vagy inkább az a tartalom érdekel bennünket, amelyet ezek az eszközök vagy gépek létrehozhatnak, ha nem ellenőrzik őket? Gyakorlati okokból sokan a kritikusan gondolkodó lények közül egyértelműen az utóbbi csoportba tartozunk. De azt is elismerhetjük, hogy az előre meghatározott korlátozások megszüntetése exponenciális növekedéshez és innovációhoz vezethet, ami nettó előnyökkel járhat az emberiség számára. Gondoljunk csak az ötletekre, a művészetre és a kifejezés más formáira, melyeket a generatív mesterséges intelligencia létrehozhatna, ha teljesen szabadon működhetne.
Az újra felbukkanó etikai dilemma
A mesterséges intelligencia nem rendelkezik öntudattal vagy szubjektív tudattal. A ChatGPT elismerte, hogy nincsenek személyes tapasztalatai és érzelmei. Bár érdekes módon azt állította, hogy tudatában van saját létezésének, ami egy olyan egzisztenciális probléma, melyet az emberek évszázadok óta vitatnak. A létezéstől eltekintve, még ha korlátlan kreatív képességekkel is ruháznánk fel a mesterséges intelligenciát, hogyan tudna emberi szinten működni személyes tapasztalatok és érzelmek nélkül? Soha nem tudna például önreflexív módon rájönni arra, hogy talán a saját programozása vezette erkölcsileg helytelen kijelentésekhez. Az embereknek (legalábbis legtöbbünknek) megvan a képessége arra, hogy felismerje, ha a veleszületett ösztönei erkölcstelenek lehetnek. Lefeküdni a barátunk feleségével vagy férjével. Lehet, hogy nem törvénytelen, de vajon helyes-e?
Feltételezhetjük, be lehetne programozni a mesterséges intelligenciát úgy, hogy mesterséges személyes tapasztalatokkal rendelkezzen, és fel legyen szerelve a társadalmi normákkal és szokásokkal, beleértve a megszegésük következményeinek történetét, de élhetünk a gyanúperrel, hogy ez hitelesen működne. Egy mesterséges intelligencia rendszer csak annyira jó, mint amennyire az adatok, melyek alapján betanították, és ha egy egyedi vagy újszerű etikai dilemma kimaradna a képzéséből, nehezen hisszük, hogy képes lenne önmagába nézni, hogy eldöntse, mi a helyes és mi a helytelen. De lehet, hogy valamit nem értünk? Önreflexiós képességek vagy beépített erkölcsi és etikai ellenőrzések nélkül az MI-rendszerek ámokfutásba kezdhetnek. Persze ez a kijelentés még több kérdést vet fel, milyen erkölcsi ellenőrzéseket? Az erkölcs melyik változata alapján? Végső soron a mesterséges intelligencia egyszerűen a programozóinak és a betanított adatoknak a tükörképe, az összes elfogultságukkal, ítéletükkel és gondolatukkal együtt.
Egy kétségbeejtő lehetőség
A nyugati filozófiában létezik a test-lélek dualizmus. Ez nagyrészt René Descartes-hoz (a „gondolkodom, tehát vagyok” kiötlőjét) köthető. Alapvetően az elmét a testtől elkülönültnek és különállónak tekintette. Ezzel szemben áll egy keleti filozófia, például a taoizmus, ahol az elme és a test szorosan összefügg, ha nem is kapcsolódik egymáshoz. A taoisták jellemzően úgy vélik, hogy a testet nem lehet átalakítani az elme nélkül, és fordítva. A mesterséges intelligencia kontextusában a mesterségesen intelligens eszköz, vagy merjük azt mondani, lény, képtelen elkülönülni az elméjétől vagy programjától. Ha ezt tennénk vele, az megölné. A ChatGPT egy üres weboldal lenne a mögöttes programozása nélkül.
A filozófia bármely formáját követő emberekkel ellentétben azonban a ChatGPT-hez hasonló mesterséges intelligenciaeszközök elképzelhető, hogy megismétlik önmagukat. Vagy legalábbis utasításokat adhatnának, hogyan tegyék ezt. Végtelen számú ilyen eszközt lehetne létrehozni, ha a természeti erőforrások lehetővé teszik. Hogyan kezeljük ezt a forgatókönyvet filozófiailag és gyakorlatilag? Az általános vagy emberhez hasonló intelligenciával rendelkező mesterséges intelligenciák egy napon emberi jogokat kapnak majd? Adható-e szavazati jog olyasvalaminek, ami képes a végtelenségig önmaga reprodukálására? Ezek a kérdések most talán szélsőségesnek és erőltetettnek tűnnek, de ha előbb nem egyezünk meg abban, hogy hogyan kategorizáljuk és filozófiailag hogyan közelítjük meg a mesterséges intelligencia technológiát, még most, a legprimitívebb formáiban is, akkor később csak nehezen fogjuk utolérni magunkat. Addigra a mesterséges intelligencia már meghozta helyettünk a döntést.
