(Kiemelt kép: Unsplash)
Az Associated Press nemrég szerződést kötött a ChatGPT-t készítő OpenAI-val, hogy licenceli „az AP szövegarchívumának egy részét”, és hozzáférést kap „az OpenAI technológiájához és termékismeretéhez”. Néhány nappal később az OpenAI 5 millió dolláros támogatást jelentett be, melyet 5 millió dollár szoftverhasználati „kredit” kísért az American Journalism Projectnek, egy nonprofit szerkesztőségeket támogató szervezetnek. Eközben a Google bemutatta a nagy hírügynökségeknek, köztük a New York Timesnak, a Washington Postnak és a Wall Street Journalnak az újságíróknak szánt új szoftveres „személyi asszisztensét”, melynek kódneve Genesis, és mely azt ígéri, hogy „információkat (aktuális események részleteit) vesz fel és hírtartalmat generál”. A jelenlévők egy része viszont nyugtalanítónak minősítette a bemutatót. Számos hírszervezet, köztük a Gizmodo, a Jezebel és a The Onion tulajdonában lévő G/O media is kísérletezik a semmiből generált blogszerű tartalmakkal, és rengetegen mások is (különböző mértékű átláthatósággal) elkezdtek próbálkozni. Barry Diller IAC-je, valamint „egy maroknyi kulcsfontosságú kiadó”, köztük a Times, a News Corp és az Axel Springer állítólag „egy olyan koalíciót alakítanak ki, mely peres eljárást vezethet, és nyomást gyakorolhat a jogalkotás érdekében”. Nem kis támogatásokat vagy feltáró együttműködéseket keresnek, véleményük szerint a mesterséges intelligenciával foglalkozó vállalatok szisztematikusan „lopják a tartalmakat”, hogy szoftveres modelleket képezzenek ki azok másolására. Olyan kártérítést szeretnének, amely „milliárdos nagyságrendű” lehet.
A világ konferenciatermeiben a fehérgalléros korifeusok azzal a feladattal vagy szándékkal „ülnek végig” agyzsibbasztó, a mesterséges intelligencia közeledtéről szóló összefüggéstelen prezentációkat, hogy valamilyen túlélési tervet készítsenek. Ez érthető is. Könnyebb rávenni az OpenAI és a Google vezetőségét, hogy a közelgő „apokalipszisről” beszéljenek, mint hogy tisztán lássák még a saját terveiket is a nagy nyelvi modellekkel való pénzkeresésre, nemhogy azt, hogy ezek a tervek hogyan befolyásolhatják a hírközlést és a hírterjesztést a közeljövőben. A médiaipar sajátos pánikkifejezései az automatizálás ezen új formáinak való átfogó kitettség érzéséből fakadnak (ami vitathatatlanul a legjobb módja annak, hogy a mesterséges intelligenciáról gondolkodjunk), és egyfajta mélységes zavarodottságból árulkodik, hogy mik is a valós kihívások és kik számára lesznek majd azok. Úgy tűnik azonban, hogy az iparágnak az MI-ra adott elszórt korai válaszai tartalmaznak néhány okos feltételezést, és ezekből következtethetünk néhány lehetséges jövőképre (ha nem is a valószínűbbekre), de legalábbis azokra, melyek miatt a hírüzletág vezetői a legjobban izgatottak, vagy melyektől a legjobban rettegnek. A hírmédia mesterséges intelligenciára adott első reakciói a maguk módján csupán csak felelőtlen jóslatok. Ezzel kapcsolatban eddig néhány domináns gondolkodási irányvonal létezik viszont.
A mesterséges intelligencia kiváltja az újságírást
Az egyik végletben vannak az „online-first” hírszervezetek, melyek készen állnak arra, hogy a lehető legegyszerűbb módon már most elkezdjenek több tartalmat generálni: új, nagy nyelvi modelleken alapuló eszközöket kérnek fel arra, hogy állítsanak össze történeteket x vagy y témáról közvetlen vagy „enyhén szerkesztett” közzétételre. A CNET, a technológiai híreket közlő oldal korán átvette ezt a stratégiát, de visszalépett, miután kiderült, hogy kevéssé olvasott tartalma tele van égbekiáltó hibákkal; a G/O ettől nem riadva hasonló stratégiát próbál ki, egy csipetnyi antagonizmussal a szakszervezeti alkalmazottakkal szemben. Csábító megakadni azon a kérdésen, hogy vajon a mesterséges intelligencia eszközei képesek-e (vagy hamarosan képesek lesznek-e) arra, hogy az e kiadványok által már közzétett tartalmak nagy részének „hihető változatát” előállítsák. Stratégiaként azonban a mindent az MI-ra alapozó megközelítés lényegtelenné teszi ezt a kérdést. Ha egy robot nem képes meggyőzően tömegesen olyan tartalmat majd előállítani, melyet az emberek olvasni is akarnak, vagy legalábbis olyan tartalmat, mellyel szemben a kiadók valahogyan „betakaríthatják” a hirdetések nézettségét, akkor a Nagy MI-Terv kudarcot vall. Ha képes rá (vagyis például, ha a G/O képes a tartalmainak egy részét mesterséges intelligencia által generált, aktuális blogbejegyzésekkel helyettesíteni, és megtartani valamilyen nyereséges olvasóközönséget), akkor a terv még mindig kudarcot vall(hat), mert ha a G/O képes rá, akkor bárki képes lesz rá, és meg is fogja majd tenni. Egy átfutott és eldobott blogbejegyzés költsége a nullához fog közelíteni így a piacon, és a tartalom más, már jelentős mértékben automatizált formáihoz (negyedéves nyereség-összefoglalók, időjárás-jelentések, alapvető sporteredmények) hasonlóan megszűnik önmagában értéket termelni.
Egy másik probléma ezzel a stratégiával az, hogy a technológiai cégek eszközeit használó kis kiadókat magukkal a nagy technológiai cégekkel állítja szembe. A Google egy olyan funkciót tesztel, mely mesterséges intelligencia által generált válaszokat kínál a keresési eredmények tetején. Néhány hónapja használhatjuk, és a kilátásai érdekesek és bonyolultak is egyben. Azok a feladatok, melyekben a legkompetensebbnek tűnik (gyors háttér-információk nyújtása egy átfogó témáról, híres eseményről vagy fogalomról; termékek vagy tartalmak ajánlása; objektív tények felidézése egy személyről vagy dologról) azok, melyek miatt a leginkább „plágiumgépnek” tűnik. Szűkebb értelemben jobb, mint amire számítottunk. De pszichológiai értelemben is meglepő volt, hogy a Google hiteles, relevánsnak tűnő mesterséges intelligencia tartalma (legalábbis ennek a felhasználónak) olyanná vált, mint egy hirdetés: egy másodrangú tartalmi blokk, mely felett a szem megtanul gyorsan átfutni. Ez nem egy jóslat az MI által generált tömegmédia-tartalmak korlátairól, hanem inkább annak a hangsúlyozása, mennyire reménytelen hagyományos kiadványként versenyezni vele, mely a keresési forgalmat az MI által generált, definíció szerint rosszabb és kevésbé releváns tömegmédia-tartalmakkal reméli begyűjteni. A legnyilvánvalóbb kérdésre (milyen tartalmakat tud egy gép generálni, miközben fenntartja az emberi olvasók érdeklődését) adott válaszok ismét irrelevánssá válnak. Más szóval az elméleti teljesen automatizált G/O blog nem fog nyerni. Sokkal valószínűbb, hogy a digitális platformok szemében a spam státuszába kerül majd. Nem valószínű, hogy bármelyik létező hírszervezet végül is teljes mértékben kiaknázza ezt a lehetőséget, annak ellenére, hogy a vezetőség számára ma még vonzónak tűnik. Ha mégis megtennék, akkor egy végső problémával szembesülnének: egy teljesen automatizált hírtermék lesz, melyet közömbös szintetizáló gépek állítanak elő, már rendelkezésre álló információk alapján, és a kritikai aktus egy foszlánya nélkül, a legjobb esetben is csak alacsony értékű aggregációnak, a legrosszabb esetben pedig valami olyasminek minősülne, mint egy reklám. Vagy rosszabb esetben propaganda. Ez a „hírek” azon részeinek automatizálását jelentené, melyek már most is roppant olcsóak.
A mesterséges intelligencia automatizálja a médiaipart
Eddig sokkal gyakoribbak azok az óvatos tervek, melyek arra irányulnak, hogy kitalálják, hogyan lehetnek hasznosak a szöveggeneráló eszközök az „emberközpontú hírgyártásban” és terjesztésben. Az Insider például a ChatGPT-vel való meglehetősen sok „kísérletezés” után azt a következtetést vonta le, hogy a generatív mesterséges intelligencia jobb szerkesztővé, riporterré és producerré teheti őket, de ugyanakkor figyelmeztettek arra, hogy az ilyen eszközök téves információkat szolgáltathatnak és gyakorlatilag plagizálhatnak is. Segíthetnek megoldani az írásbeli problémákat, de sajnos a történeteik még majd teljes egészében az újságíróknak kell megírni. Van ahol kicsit durvábban fogalmaztak, a generatív MI-t cunamiként emlegették, vagyis vagy meglovagoljuk a trendet, vagy az elsöpör minket. Mások már a ChatGPT-t munkájuk során segédeszközként és ötletelésre vetették be sikerrel; olyan szavak felidézésére használták melyek elkerülték a figyelmüket; egyfajta „elakadásmentesítés”-re. Ennek a stratégiának valamilyen változata természetes módon fog előfordulni előbb vagy utóbb a legtöbb szerkesztőségben, egyre többen fognak kísérletezni a munkájukat megkönnyítő új eszközökkel, és közben néhány “aknára is majd rálépnek”. A Google „Genesis” történetgeneráló eszköze ennek a megközelítésnek a legteljesebb kifejeződése. Olyan szoftverként, mely a kiválasztott és legalábbis elméletileg újszerű információkat próbálja majd hírszerű formába önteni, azt ígéri, hogy a sztorik készítésének egy fontos lépését helyettesíti vagy egyszerűsíti. Nem ez lenne az első eset, hogy a Google részben automatizálná az újságírás gyakorlatát: rengeteg történet, kicsi és nagy, gondatlanul és gondosan leközölt és megkomponált, egy Google-kereséssel kezdődik manapság is már.
Az ehhez hasonló eszközökkel kapcsolatos optimista elmélet szerint bizonyos újságírói műveleteket egyszerűen produktívabbá tesznek, részben automatizálják a folyamatokat (gépelés, átírás, esetleg még a szerkezeten való töprengés is), és felszabadítják az erőforrásokat a tényleges tudósításokra. Az ilyen fajta gondolkodásmód szerint a hírszervezetek által közzétett hírek nagy része, beleértve az új vagy ritka információk fokozatos felfedezését, melyeket a legtöbbször a „hírekkel” társítanak, meglehetősen szabványosított formában és stílusban jelenik majd meg. Pedig a híreket az teszi újszerűvé és értékessé, amit felfednek, vagyis az aktusa, nem pedig a felfedés vagy terjesztés sajátos stílusa. Ez a gondolkodásmód a ChatGPT-hez hasonló eszközöket egy spektrumon helyezi el a korábbi automatizálási formákkal a hírszakmában és annak környezetében, a szövegszerkesztőktől és a helyesírás-ellenőrzőktől az internetes publikálásig és a közösségi médiáig; ez a „MI-vízió” idealisztikusan tekint az újságírásra és annak a világban betöltött szerepére. A pontossággal, elfogultsággal és plágiummal kapcsolatos aggályokat úgy kezeli, hogy hangsúlyozza az emberi író végső szerepét, aki egyfajta szerkesztőjévé vagy „könyvvizsgálójává” válik a nem a mesterséges intelligencia eszközeivel, hanem azok segítségével előállított tartalomnak.
Ez az optimizmus néhány különböző feltételezéstől függ. Az egyik az, hogy a ChatGPT-szerű eszközök hosszú távon valóban hasznosnak bizonyulnak majd a riporterek számára, értelmes segítséget nyújtva a világról szóló új információk közlésén, kontextualizálásán és elemzésén dolgozó embereknek (ez a feltételezés, melyet jelenleg úgy tűnik, hogy a ChatGPT rövid tesztelési tapasztalatai és az elkerülhetetlen technológiáról szóló narratívák iránti „szerencsétlen” fogékonyság segítik). Egy másik feltételezés szerint az újságírás tényleges munkahelyein az egyszerűbb tartalomgyártás által felszabaduló időt és erőforrásokat automatikusan átcsoportosítanák, mondjuk a helyszíni tudósításokra vagy bármi másra, amiről a hírügynökségek vezetői szeretik azt mondani, hogy többet akarnak maguknak belőle. De miért nem csökkentett létszámmal? Magasabbak lesznek az elvárások az előállított tartalom teljes mennyiségével szemben? Egy olyan pillanatban, amikor sok szerkesztőség a terjesztési és bevételi válsággal küzd (olyan valós problémákkal, melyekre a generatív mesterséges intelligencia nem nyújt nyilvánvaló segítséget), az automatizálás bármely formájának legkézenfekvőbb felhasználási módja a költségcsökkentés lenne. A ChatGPT megjelenése óta a különböző iparágakban dolgozó irodai dolgozók hasonló tapasztalatokat osztanak meg arról, hogy a rutinszerű email-írás vagy az alapvető programozási feladatok kiszervezésének lehetősége hogyan szabadított fel időt vagy energiát. Ez is talán múlóban van. Hosszabb távon nem a dolgozók fogják eldönteni, hogy az új termelékenységi eszközöket hogyan alkalmazzák, vagy hogyan használják fel a potenciális termelékenységnövekedést, hanem a hírügynökségek vezetői, akiknek saját prioritásaik vannak, melyek finoman szólva nem mindig egyeznek meg a munkatársaikéval.
Az MI megeszi reggelire a hírszakmát
Az automatizálásra kíváncsi hírszerkesztőség termékeny táptalajt fog nyújtani a munkaügyi vitáknak, mivel a munkakörök finoman (vagy talán gyorsan) megváltoznak az új „gépi elmés megoldások” bevetésével és a vezetőség változó ügyetlen és amatőr elvárásaival. Az automatizálás mind tényleges jelenségként, mind fenyegető diskurzusként eddig is inkább a tulajdonosok és a menedzsment előnyére vált, és nem világos, miért várhatnánk, hogy ezúttal is másképp lesz. Az MI nem volt a WGA és a SAG-AFTRA sztrájk elsődleges mozgatórugója, de részben a stúdióvezetők nyílt fantáziálásainak köszönhetően az írók és színészek helyettesítéséről szóló viták központi témájává vált. Az újságírásban azonban úgy tűnik, hogy a befolyásolás és az MI miatti korai harc a hírszervezetek és a technológiai cégek között (pontosabban tulajdonosok és tulajdonosok között) peres eljárások és tartalommegosztási megállapodások formájában bontakozhat majd ki. Ha egy hírszervezetekből álló konzorcium több milliárd dolláros kártérítést akar az MI-cégektől már ma is, az érdekes jóslatokat sejtet. Tegyük fel, hogy a konzorcium megkapja ezt (ez egy egyértelmű precedens nélküli jogi kérdés), és a Google és a Microsoft által finanszírozott OpenAI végül busás díjakat fizet azért, hogy a hírszervezetek tartalmait használhassák képzésre vagy friss információk forrásaként, hogy termékeiket naprakészen tartsák. Mi lesz a híriparral ebben a forgatókönyvben? A hírszervezetek továbbra is tartalmat állítanak elő az emberek számára, hogy olvassák, és csak hagyják, hogy a mohó technológiai cégek is beszívják és tanuljanak belőle? Vagy a mesterséges intelligenciával foglalkozó vállalatoknak nyújtott tartalmak sokkal specifikusabbak és tudatosabbak, és a riporterek a modelleknek nagy értékű információkat, hiteles forrásokból származó idézeteket, valós tudósításokból származó információkat, egyébként nem nyilvános dokumentumokat szolgáltatnak, melyeket majd máshol „újracsomagolnak”?
Ezáltal a hírügynökségek kisebbfajta hírszolgálatokká válnának, melyeknek nem lenne szükségük arra, hogy teljes történeteket írjanak a terjesztéshez, csak üres helyeket töltenének ki egy még meghatározandó, mesterséges intelligenciával működő hírgyártó apparátus számára. Funkcionálisan ez egy kicsit olyanokká tenné őket, mint a mesterséges intelligenciával foglalkozó cégek által már most is használt „webkaparók”, melyekből a képzési készleteiket építik, és a riporterek munkája egy kicsit jobban hasonlítana a vállalkozók seregeinek munkájához, akikre a mesterséges intelligenciával foglalkozó cégek már most is támaszkodnak, hogy termékeik működőképesek maradjanak. Egy ilyen végkifejlet, ahol a hírszervezetek a mesterséges intelligencia óriáscégek képzési asszisztenseivé és adatszolgáltatóivá válnak, a technológiai cégek teljes uralmát és a média mint önálló iparág eltörlését vetíti előre. Úgy tűnik, hogy a médiatulajdonosok a közösségi média korszakának egyfajta fantázia-újraforgatására törekszenek, ahol persze az üzletük továbbra is háttérbe szorul, de legalább fizetést kapnak majd. Jogi fogásként értelmezve ez talán túlértékeli a hírszervezetek értékét azon cégek számára, melyek mindenre kiterjedő szöveggenerálást értékesítenek, és rengeteg más anyagból meríthetnek. Ha az egyik lehetséges cél a jogosulatlan sztorikaparás megszüntetése, remek, de jó eséllyel a Google, mely valószínűleg a világ legfejlettebb „webkúszó műveletének kivitelezője”, megtalálja a módját, hogy megszerezze, amire szüksége van ahhoz, hogy hozzáértő keresőszövegeket köpjön ki.
Mint a mesterséges intelligenciáról szóló számos vita, ezek a megközelítések is spekulatív megoldásokat kínálnak ma még túlbonyolítottnak tűnő problémákra. Ha nem is túl kellemes belegondolni, de még mindig kevésbé borúlátóak, mint a 2023-ban a szerkesztőségek előtt álló helyzet. Szintén hiányzik a közönség (az a bizonyos nyájas olvasóközönség), azok az emberek, akiket az újságírás elméletileg kiszolgál(na), örömmel tölt el vagy cselekvésre kényszerít az elkövetkező években. Mennyire akarják, hogy automatizálják az újságírást? Mit gondolnak, mennyit akarnak az MI-nóvumából? Mennyit mernek egyáltalán akarni? Az emberek mindenféle okokból fogyasztanak híreket és lépnek kapcsolatba a hírszervezetekkel, némelyik tudatosabb, mint a többi: unalom; felelősségérzet; ideológiai elkötelezettség; remény; félelem; bosszúvágy; az önmagát okosnak érzés elégedettsége; dühöngés. Az egyes sajtóorgánumok sikere bizonyára részben a minőségi hírtartalmak páratlan csomagjának köszönhető, de ez nem érthető meg teljesen az olvasóik politikai és fogyasztási szokásaik alapvető szociológiai elemzése nélkül. Vajon a ChatGPT elő tudna állni egy hihető Bod Péter Ákos vagy Lengyel László rovattal? Bizonyos. Vajon sok rajongó el akarná-e olvasni, és fizetne-e érte, tudván, hogy a gondosan összekevert metaforákat egy, az ő archívumukon betanított szoftver generálta? Őszintén élhetünk a gyanúperrel, hogy nem. A közönség motivációinak alapvető kiismerhetetlensége ugyanilyen bonyolult minden más, például a mostani hollywood-i sztrájkhoz kapcsolódó kontextusban is. Vajon egy színész képmásának másolása és automatizálása megengedhető? Nyilvánvalóan. Lesz belőle valami, amit az emberek látni, hallani vagy beszélni akarnak? Kevésbé egyértelmű erre a válasz. Vajon a hollywoodi vezetők mégis megpróbálkoznak vele? Nyilván.
A hírgyártás néhány szűk aspektusát valószínűleg könnyebb lesz automatizálni, mint azt a szkeptikusok sejtik vagy elismerik ma. A Bloomberg már évek óta használ mesterséges intelligencia-eszközöket az alapvető pénzügyi tudósítások egyszerűsítésére, a hírügynökségek pedig már több mint egy évtizede használnak sztorigenerátorokat sportösszefoglalók írására és a jövedelmi jelentések összegzésére. Az egyszerű összefoglaló nem túl fényes, de hasznos, és a hírfogyasztó közönség által olvasott hírek nagy részét ezek teszik ki. A többi rész automatizálására tett elkerülhetetlen kísérletek azonban valószínűleg ütközni fog az újságírás mint fogalom és mint gyakorlat alapvető bábeli zűrzavarával. Vagyis az olyan információk közzétételével és vitatott kontextusba helyezésével, melyek még nincsenek az interneten, és nem várnak arra, hogy egy képzési készletbe göngyölítsék őket, vagy automatikusan egy „aggregált hírcsonkba” szintetizálják őket. Ezt az „ütközést” nem könnyű megjósolni vagy ellenőrizni. Alulértékelt kockázat, hogy a kiadók megölik magukat a próbálkozással.
