(Kiemelt kép: Unsplash)
„Mindaz, ami egykor közvetlenül megélt volt, puszta reprezentációvá vált.” Guy Debord
(Az alábbiakban a spektákulum kifejezés helyett az olvasók számára sokkal közérthetőbb „látványosság” kifejezést használjuk. Igaz, a filozófiai diskurzusban a spektákulum a Jean Baudrillard: A szimulákrum elsőbbségében feltárt kulcsfogalomra rímelne, a jelen olvasó közönség számára sokkal könnyebben érthetőbb véleményünk szerint a kevésbé latinos megfogalmazás alkalmazása, több mint ötven évvel az alapmű keletkezése után.)
A hatvanas évek franciaországi polgárháborújának forgatagából emelkedett ki Guy Debord A Spektákulum társadalma című műve (magyar változatban itt), melyet az establishment-ellenes eszmék ragadtak el, és mely a háború utáni, a fogyasztói társadalomban elburjánzott Európával szállt szembe. Debord elgondolkodtató betekintést nyújtott a tömegmédiába és a fogyasztói kultúrába, azt állítva, hogy a posztmodern egyének egy médiával telített környezetben találják magukat, egy erősen mediatizált és képmániás valóságban, melyet a társadalom gyors technikai fejlődése feloldott, melyben az egyén egyre inkább a valóságot helyettesítő képekkel és a látszattal van elfoglalva. A virágzó ipar reményt és jólétet jelentett Európa számára, mivel a piaci fejlemények a világi vagyon jelentős csábítását hozták. A globalizáció, a béke és a jólét jobb életet jelentett az európaiak számára, akiknek sikerült hozzájutniuk a fogyasztási cikkek, például a járművek, a hűtőszekrények és a televíziók széles választékához. Az anyagi jólét felfelé ívelő pályája minden európai számára előnyös volt, nem csak a felsőbb osztályok számára. Az átlagember képes volt munkát vállalni, és a rendelkezésre álló jövedelméből megtöltötte a házat fogyasztási cikkekkel, de Debord eredendően szkeptikus volt az ilyen fogyasztás köré szerveződő társadalommal szemben, mely unaloműzést idézett elő, és az emberek vágyait úgy alakította, hogy azok csak a fogyasztási cikkek révén teljesülhettek. A féktelen gazdasági növekedés társadalmában Debord úgy érezte, hogy az életmód megválasztásának szabadságát felváltja a vásárlás szabadsága.
Az anyagi gazdaságtól a szellemi ürességig
A fogyasztói társadalom lényegében a kapitalizmusban a munka-rabszolgaság eszméjét támogatta az anyagi felhalmozás céljával. Ezáltal a szellemi egyhangúság és unalom állapota következett be, amit Debord úgy jellemzett, mint a tömegek unalmas létezését, akik egy gépezet fogaskerekeiként működnek. Az egyéneket megtévesztette a fogyasztói társadalom; azt hitték, hogy élettelen tárgyakban találhatnak kielégülést. A boldogságot a szerzésen keresztül érte el az ember, és ebből az következett, hogy a logikus következtetés az volt, hogy a vásárlóerőt több munkával kell növelni: a boldogsághoz vezető út a munka volt, tökéletesen elrendezve egy gazdasági gépezetben. Bár a fiatal generáció tagjai közül sokan egyre inkább kiábrándultak ebből az életformából, és Debord ezt észrevéve igyekezett egy olyan nyitást teremteni, melyben a „kapitalista megszokás” fáradalmait ledobták, megpróbálva lerántani a leplet a társadalmi rendről.
Debord könyve nemcsak leíró mű, hanem a status quo elleni lázadásra buzdító kiáltvány is. Azt állította, hogy „a gazdasági növekedés felszabadította a társadalmakat a természetes nyomás alól, amely a túlélésért folytatott közvetlen küzdelemre kényszerítette őket; de még nem szabadultak fel felszabadítójuktól”. A természet küzdelmétől megszabadulva az egyének most új piacokon és egyre bővülő termelési és fogyasztási módokon működtek, mint a megnövekedett túlélés furcsa formája. A „látványosság társadalmában” a felesleges áruk a fogyasztó számára szükséges dologként jelentek meg, míg a „márka aurájával” átitatott termék maga is vallási értéket képviselt, amelyben a márka a végső szabadságot és gazdagságot jelentette.
A látványosság uralma
Az élettelen tárgyak iránti lelkesedés hullámai úgy terjedtek el, hogy új divatok jelentek meg a filmekben, és új kollekciókat mutattak be a magazinokban. Az áruk tömege az őrület hullámain áramlott, ahogy az anyagi tárgyaknak a transzcendencia misztikus elemét tulajdonították; a presztízs és a státusz szimbolikájával kísérve. Debord ezt az élvezetet felszínesnek nevezte, példázva, hogy a fogyasztókat milyen mértékben igézte meg az áru. A kulcstartók birtoklásával és a márkaértékek felvillantásával Debord egy furcsa jelenséget figyelt meg, megjegyezve, hogy „az olyan csecsebecsék, mint a kulcstartók, melyeket valamilyen luxustermék megvásárlásakor ingyenesen kapunk, de amelyeket végül értékes gyűjteményekként, saját jogon cserélnek oda-vissza, az árutranszcendenciának való misztikus önfeladásról tanúskodnak. A régi vallási fetisizmushoz hasonlóan, annak görcsös elragadtatásával és csodás gyógymódjaival, az árufetisizmus is létrehozza a maga buzgó izgalmi pillanatait. Mindez csak egyetlen célra hasznos: a megszokott alávetettség előállítására.”
A látványosság a piacgazdaság és autokratikus uralma, a fogyasztás által állandósított közvetített valóságba való belebolondulás. A látványosság redukálja a valóságot, és az emberi állapotot árucikkek rögzítésévé teszi, miközben megnyugtatja, hogy a munkás és a fogyasztó szerepe a végső létmód; „a látványosság az uralkodó rend megállás nélküli diskurzusa önmagáról, öndicséretének véget nem érő monológja, önarcképe az élet minden területén való totalitárius uralom színpadán”. A látványos viszonyok tiszta objektivitásának fetisisztikus látszata elfedi valódi jellegüket, mint emberek és osztályok közötti viszonyokat: egy második Természet, a maga kikerülhetetlen törvényeivel, „látszólag uralja környezetünket”.
A fogyasztást olyan álszükségletek állandósítják, melyek azt ígérik, hogy összhangba kerülnek a vásárló valódi vágyaival. A mechanikus felhalmozás halhatatlanná tesz egy korlátlan mesterségességet, mely szétzilálja az olyan élő vágyakat, mint a társadalmi élet. A vallás, a közösség és a hagyományok felbomlása, a munka- és fogyasztói szerepekben való elnyomott élet nem vezet máshoz, mint az ál-kielégítés halvány vigaszához. A családi egység maradványai még mindig az elsődleges mechanizmust alkotják, amelyben az osztály és a vagyon generációkon átível, bár a világi munkák és kielégülések gyengítik a köztes kötelékeket.
Influenszerek, celebek és egyéb látványosságok
Már nem egymásra, hanem a piacra és az államra támaszkodunk. Önelégültség uralkodik a status quo iránt, ahogy a piac áthatja. A látványosság társadalma sztársági projekteket kínál, és az emberek látványos reprezentációját, mint képek és hangok gyűjteményét, megengedhető szerepeket betöltve. A látszólagos élet specialistái, de az influenszerek és sztárok az emberi lények felszínes ábrázolásai. Debord szerint „ezeknek a hírességeknek az a funkciójuk, hogy különböző életstílusokat vagy társadalmi-politikai nézeteket játszanak el teljes, teljesen szabad módon. A társadalmi munka hozzáférhetetlen eredményeit testesítik meg azáltal, hogy e munka melléktermékeit dramatizálják, amelyeket varázslatos módon a munka végső céljaként vetítenek fölé. De e sztárok tevékenységei nem igazán szabadok, és nem kínálnak valódi választási lehetőségeket”.
A produktív specializációk, az expresszív képi világ és az áruk kimeríthetetlen felszívódása által konstituált látványtársadalom fogyasztási cikkek sorát kínálja, melyeket a csalárd elégedettség elérése érdekében fogyasztunk el, ami gyorsan feloldódik, amikor a termék a kezünkbe kerül; a termékek felsőbbrendűsége és tökéletessége megtörik, amikor kitépik a magazinhirdetésből, és a fogyasztó kezébe kerülnek. De a rendszernek folytatódnia kell, új divatoknak és tárgyaknak kell megjelenniük, amelyek esküsznek arra, hogy táplálják mechanikus állapotunkat. Egy új hazugságot kell hirdetni, hogy uralkodjon a régi hazugság korábbi vallomásán. A látványtársadalom elbűvölt sztárjai és árui a banalizáció felé tendálnak, mely uralja az életet, az értelmet és a kapcsolatot a fejlett fogyasztási módokkal helyettesíti.
A látványosság társadalma ma
Guy Debord francia filozófus 1967-ben megjelent műve, A látvány társadalma a háború utáni fogyasztói kapitalizmus és az akkori társadalmi viszonyok lenyűgöző kritikáját nyújtja. Annak ellenére azonban, hogy több mint öt évtizede jelent meg, Debord meglátásainak aktualitása csak nőtt. A közösségi média és a Mark Fisher által „piaci sztálinizmusnak” nevezett társadalmi média térnyerésével Debord kritikai elméleti munkája továbbra is kulcsfontosságú a jelenlegi szorult helyzetünk megértéséhez. A Tőke első soraiban Marx szavait visszhangozva, de kissé megváltoztatva, Debord így kezdi: „A modern termelési feltételek által uralt társadalmakban az élet a látványosságok hatalmas halmazaként jelenik meg”. Érvelése szerint a késői fogyasztói kapitalizmusban az élet a képek és a látszatok, a látványosságok halmozásaként jelenik meg. Életünket lényegében ezek fogyasztják el. Debord fő tézise az, hogy „mindaz, ami egykor közvetlenül megélt volt, puszta reprezentációvá vált”. Azt állítja, hogy a társadalmi élet története úgy értelmezhető, mint „a létnek a birtoklássá, a birtoklásnak pedig a puszta megjelenéssé való hanyatlása”. Ez az állapot szerinte az a „történelmi pillanat, amikor az áru befejezi a társadalmi élet gyarmatosítását”. Alapvetően azt állítja, hogy a fogyasztói társadalom elérte azt a pontot, ahol már csak a látszatokkal és reprezentációkkal, a „látványosságokkal” foglalkozunk.
Reklámok és árucikkek
Ezt tökéletesen példázzák a mai társadalomban a reklámok és az árucikkek. Amikor például egy átlagos autóreklámmal találkozunk, nem a tényleges termék az, amit eladnak, hanem a termék reprezentációja és az, hogy ez a termék aztán hogyan fog minket megjeleníteni. Egy Audi reklámja azt mondja nekünk, hogy „Kaland vár ránk”, és úgy jeleníti meg a szabályos autót, mint olyasvalamit, ami kalandos utazásokra visz minket egy sivatagon keresztül, egy erdőn keresztül, és így tovább. Ha megvesszük az autójukat, akkor kalandvágyóbbnak vagy merészebbnek fogunk tűnni, valamilyen megjelenést vagy identitást ad nekünk, amelyet társadalmi érvényesítésre használunk. Itt nem a tényleges autó számít, sokkal inkább a reprezentációja és a megjelenés, amit kapunk tőle. Az autó látványa az, ami ma fontos. Valójában ma már ahhoz, hogy egyáltalán identitást nyerjünk, részt kell vennünk a fogyasztásban. Valódi önmagunkat a piacon lévő képek (és látványelemek), divatok és életstílusok közül való választásaink alapján azonosítjuk, és ezek viszont azok a járművek lesznek, amelyekkel másokat és ők minket érzékelnek. Bizonyos farmermárkák a lázadást jelképezik, a lázadás és a merészség eme látványosságával járnak, ami arra késztet minket, hogy fogyasszuk őket, és aztán ilyenekké tesznek minket. Ahhoz, hogy manapság valódi önérzetünk legyen, kénytelenek vagyunk részt venni a piac legyártott külsőségeiben és vágyaiban.
A megjelenítés a legfelsőbb rangra emelkedik
Gondolhatunk a Harcosok klubja egyik kezdő jelenetére is, ahol a főszereplő felsorolja a lakásában található árucikkeket, köztük a „környezetbarát, fehérítetlen papírból készült Rizampa drótlámpáit”. Az árucikknek ez a „környezetbarát” leírása itt nagy jelentőséggel bír. Mint gyakorlatilag minden más fogyasztó, a Harcosok klubja névtelen főhőse is megvesz néhány olyan terméket, melyen zöld környezetbarát matrica van, és büszke lesz rájuk, mert felelős embernek látja magát, aki hozzájárult az éghajlatváltozás elleni küzdelemhez; és mint minden fogyasztó, ő is tudtán kívül bedőlt az IKEA vagy bármelyik cég környezetbarát látványának, amelyik ezeket a lámpákat gyártja. A látványosság társadalmában, ahol az imázs és a megjelenés a legfelsőbb rangra emelkedik, minden árucikknek „környezetbarátnak” kell tűnnie, és minden vállalatnak kampányokat kell létrehoznia, hogy úgy tűnjön, mintha segítene a környezetnek. Ez csak elrejti azt a mögöttes tényt, hogy az IKEA a tömegesen gyártott árucikkeivel súlyosan károsítja a környezetet, és rendkívül magas szén-dioxid-kibocsátást bocsát ki.
Csak a reprezentáció érdekel már minket
A közösségi médiát figyelve pedig az is elég nyilvánvaló, hogy mennyire számítanak a reprezentációk. Az olyan platformokon, mint az Instagram, nagyon kevés a hitelesség. Mindig boldognak, fittnek és szerethetőnek kell tűnnünk. Ami valóban történik az életünkben, és akik valójában vagyunk, a lényegünk, azt elrejtjük a világ elől, és reprezentációval és illúzióval helyettesítjük. Most már csak a látványt propagáljuk. Debord szavait: „Mindaz, amit egykor közvetlenül éltünk, puszta reprezentációvá vált”, a Netflix Black Mirror című műsora példázza a legjobban, konkrétan a Nosedive című epizód. Egy olyan világban, ahol a közösségi médián megjelenő like-ok és követések egyre komolyabb következményekkel járnak, és ezért egyre inkább uralják a társadalmi interakciókat, már csak a látvány számít. Az egyik jelenetben a főszereplő lefotózza a sütit és a kávét, amit épp most vásárolt, hogy kitegye a hírfolyamába. A posztot „Mennyország!” felirattal látja el, de valójában utálja az ételt, és nem eszi meg. Csak a látvány vagy a reprezentáció érdekli, mert ez az, ami társadalmi érvényt szerez neki. És emiatt Marx elidegenedésről alkotott fogalma új aktualitást nyert a látvány invazív erejének korában. Egy olyan társadalomban, ahol „az emberek közötti társadalmi kapcsolatokat képek közvetítik”, a puszta látszat, mely a tömegmédiából, a reklámokból, a közösségi média posztjaiból és a populáris kultúrából áll, az emberek egyre inkább elidegenednek, és életük valódi gondjait (pl. a kortárs kapitalizmusban való megaláztatásuk állapotát vagy a neoliberalizmus pusztító hatásait) elrejtik a világ elől, és puszta látványossággal takarják el.
A teljesítmény auditált reprezentációja
Végül megfigyelhetjük azt, amit a néhai Mark Fisher „piaci sztálinizmusnak” nevezett. Szerinte a mai munkahelyeken nem a dolgozók teljesítményének vagy teljesítményének közvetlen összehasonlítása folyik, hanem e teljesítmény és teljesítmény auditált reprezentációja. Elkerülhetetlenül rövidzárlat következik be, és „a munka inkább a reprezentációk létrehozására és „masszírozására” irányul, mintsem magának a munkának a hivatalos céljaira”. Ebben a helyzetben úgy tűnik, hogy a munka kevésbé a tényleges munkára, mint inkább a munkáról alkotott kép előállítására, a munka reprezentációjára összpontosít. Manapság több erőfeszítés megy arra, hogy egy helyi hatóság szolgáltatásait megfelelően reprezentálják, mint arra, hogy ténylegesen javítsák ezeket a szolgáltatásokat, ami teljesen igaz, és még inkább igaz a kortárs vállalkozásokra.
Azt is szeretnénk hozzátenni, hogy ez a piaci sztálinista megközelítés az oktatásban is megjelenik, amivel sokan azonosulhatnak. Manapság a tanulás tényleges folyamata másodlagossá degradálódott. Most az oktatási rendszer bizonyos „célok” és „célkitűzések” elérésére irányul, melyeket bürokratikus adminisztratív testületek határoznak meg. A profitszerzés érdekében különösen a magániskolák a teljesítmény ilyen látványosságainak előállításához folyamodtak, és ezt tették legfőbb feladatukká. Az ismétlés furcsa kényszerében a látszólag antisztálinista neoliberális kormány ugyanezt a tendenciát mutatta, hogy olyan kezdeményezéseket valósít meg, melyekben a valós világbeli hatások csak annyiban számítanak, amennyiben a (PR) látszat szintjén, a látványosság szintjén regisztrálhatók, és ez nem csak a kormányokra vonatkozik. Az iskolák és általában a vállalkozások számára most már csak a PR és a „siker látványosságai” számítanak. Debord korábban vázolt tézisét megváltoztathatjuk úgy, hogy „mindaz, ami egykor közvetlenül tanult, mára puszta reprezentációvá vált”. A tanulás nem számít; inkább a tanulás látszata számít, ezek az új „haladás-ellenőrzések” az igazán fontosak. Az oktatás nem az oktatásra fog irányulni, hanem a „célokra” és a „haladásra”, valamint az egyéni negyedéves ellenőrzésre, hogy ezek a diákok fenntartsák a tanulás látványát, hogy az iskolák több pénzt és forrást kaphassanak.
Olyan társadalommá váltunk, mely a látszat és a képek, a hitelesség helyett a látványosságra épül, ami elidegenít bennünket, és olyan hamis tudatosságot hoz létre, melyből sokaknak nehezére esik kiszabadulni. A látványosság a piacon, a tömegmédiában, sőt még az oktatásban is megjelenik. Ez végső soron a látványosság társadalmává tesz minket, és ennek megértése az első lépés ahhoz, hogy megszabaduljunk a látványosságtól és a kapitalizmus uralmától, melyet ez csak megerősít.
