(Kiemelt kép: Unsplash+)

Az internet lassan egy sötét erdővé válik. Liu Cixin író A három test probléma című sci-fi trilógiájában (ennek a második, A sötét erdő című kötetében) bemutatta a világegyetem sötét erdőelméletét. A példázat szerint, amikor kinézünk az űrbe, megdöbbenünk annak csendjén. Úgy tűnik, mintha mi lennénk itt az egyetlenek. Végül is, ha léteznének más életformák, nem mutatkoznának meg? Mivel nem mutatkoztak, feltételezzük, hogy nincs is más odakint. Liu meghív minket, hogy másképp gondolkodjunk erről. Képzeljünk el egy éjszakai sötét erdőt. Halálos csend van. Semmi sem mozdul. Semmi sem mozog. Ez arra enged következtetni, hogy az erdőben nincs élet. De természetesen ez nem így van. A sötét erdő tele van élettel. Azért csendes, mert éjszaka jönnek elő a ragadozók benne. A túlélés érdekében az állatok csendben maradnak.

A mi világegyetemünk egy üres erdő vagy egy sötét erdő? Ha ez egy sötét erdő, akkor csak a Föld elég „bolond” ahhoz, hogy „megpingelje” az eget és bejelentse a jelenlétét. A világegyetem többi része már tudja a valódi okot, amiért az erdő sötét marad. Csak idő kérdése, hogy a Föld is megtudja.

Egy metafora nyomában

A világszéles hálózat mai változatán még a mesterséges intelligencia forradalma előtt a hirdetésekre, a nyomkövetésre, a trollkodásra, a hype-ra és más ragadozó magatartásokra válaszul vissza tudtunk vonulni az internet sötét erdeibe, hogy egy kicsit el tudjunk távolodni a digitális rögvalóság zajaitól. Keressük ösztönösen is akár akarjuk, akár nem az olyan online környezeteket, melyekben a legnagyobb biztonságban érezhetjük magunkat. Ahol a „legvalódibb önmagunk” lehetünk. Ezek mind olyan terek, ahol a nem indexált, nem optimalizált és nem virtuális és megfigyelt környezetük miatt lehetséges a szabad beszélgetés.

A podcastok egy másik példa lehetne erre. Ott a jelentés nem csak a nyelven keresztül fejeződik ki, hanem az intonáción és az interakción keresztül is. A podcastok azok, ahol egy rossz viccet még mindig követhet egy öntudatos és önironikus mentés is bátran. Ez egy sokkal elnézőbb kommunikációs tér, mint a ami mára az internet általában vált számunkra. Az egykori szabad és demokratikus tér a Big Tech cégek „ipari játszóterévé” változott.

Az olyan sötét erdők, mint a hírlevelek és a podcastok egyre növekvő tevékenységi területeket jelentenek. Csakúgy, mint más sötét erdők, mint a Slack vagy egyéb privát Instagram-csatornák, csak meghívottaknak szóló üzenőfalak, szöveges csoportok, Snapchat, WeChat, és így tovább. Ez az a terület, ahol a Facebook a Csoportjai segítségével próbál most fordulni és irányt váltani (és közben megpróbálja újraértelmezni, hogy mit jelent a „magánélet”). Ezek mind olyan terek, ahol a nem indexált, nem optimalizált és nem játékosított környezetük miatt lehetséges bármiféle még szabadnak látszó beszélgetés. Ezeknek a tereknek a kultúrája inkább a fizikai világgal, mint az internettel közös ma még.

A mai internet viszont tény és való, hogy egy csatatérré változott. A ’90-es évek webjének idealizmusa elmúlt. A web 2.0 utópiája (ahol mindannyian a boldogság lekerekített szűrőbuborékaiban éltünk) a 2016-os amerikai elnökválasztással véget ért, amikor megtudtuk, hogy az általunk csak „életadónak” hitt eszközök fegyverré is válhatnak. A nyilvános és félig nyilvános tereket, melyeket identitásunk kialakítására, közösségeink ápolására és ismeretszerzésre hoztunk létre, olyan erők vették át, melyek különböző (piaci, politikai, társadalmi stb.) hatalom megszerzésére használták őket. Ez ma a mainstream web légköre: könyörtelen verseny a hatalomért. Ahogy ez a verseny egyre nagyobb méreteket ölt és egyre vadabbá válik, a lakosság egyre nagyobb része menekül a sötét erdőbe, hogy elkerülje a mindennapok információs harcait. A web 2.0 korszakot egy új „Web²” korszak váltotta fel. Egy olyan korszak, melyben egyszerre sok különböző interneten élünk, melyek száma óránként növekszik. A sötét erdők egyre csak nőnek körülöttünk.

A sötét erdők azért nőnek, mert pszichológiai és reputációs fedezéket nyújtanak. Lehetővé teszik számunkra, hogy önmagunk legyünk, mert tudjuk, hogy ki van még ott. A tömegcsatornák szabadpiaci kommunikációs stílusához képest (a nagy kockázat, a nagy jutalom és a korlátozott mértéktartás miatt) a sötét erdőterek „skandinávabbak” az értékeikben és az általuk nyújtott társadalmi és érzelmi biztonságban. A zárt közönség révén lefedik a rossznak tűnés hátrányait és a legjobb vicceink előnyeit.

Visszavonulás a nyilvános színtérről

Akik közülünk sötét erdőket építünk, megkockáztatjuk, hogy alábecsüljük, milyen erősek lesznek továbbra is a meglévő mainstream csatornák. A „nem megosztás” természetesen mindenki döntése lehet, és nem is kérdőjelezik meg az ilyen digitális életmódot felvállalókat általában. A mainstream-től való elidegenedés az ő veszteségük marad. De vajon ez a döntés megfosztja-e őket valami nagyobb jutalomtól is? Vegyünk egy példát, a bowlingozást. Nem volt mindenkire jellemző, aki csatlakozott egy bowling csapathoz (amikor még divat volt ilyesmi a céges világban), hogy szerette magát a játékot. Sokan elsősorban a többi emberrel való együttlétet szerették, és a tekézés csak a második helyre szorult, vagy egyáltalán nem is érdekelte őket. Az együttlét volt a lényeg. A helyszín nem számított. Ez az internet bowlingpálya-elmélete: az emberek pusztán azért vannak online, hogy találkozzanak egymással, és hosszú távon a helyszínek, ahol összegyűlnek, jelentéktelen háttérnek számítanak magukhoz az tényleges interakciókhoz képest.

A MySpace-en, a Tinderen vagy a LinkedIn-en találkoztunk manapság a legtöbbet embertársainkkal? Számít ez? Amikor valaki a „személyes wellness” és termelékenységi okokból offline lesz, teljesen felhagy az ilyenfajta bowlingpályákra járással. De mostanában sokan elkezdték megkérdőjelezni ezt a döntést. Eszükbe jutott, mi történt az 1970-es években, amikor a hippik (a 60-as évek kultúrharcaiból vérszemet kapva) visszavonultak az önsegítés, a wellness és a személyes fejlődés területére, ahogy azt Adam Curtis dokumentálja The Century of Self című sorozatában. Miközben ők befelé fordultak, a ’60-as évek kultúrharcainak győztesei átvették a társadalom gyeplőjét. A személyes wellnessre való összpontosítás nem szándékolt mellékhatást eredményezett: visszavonulást a nyilvános színtérről, és azóta is eltolódott a hatalom elosztása.

Lehetséges,    hogy a mainstream internettől a sötét erdőkbe való eltolódás tartósan korlátozhatja annak befolyását. De így is csak legitimálhatja azt. Bizonyos szempontból ez a történetet az internetnek a televízióra gyakorolt hatása is példázza. Sokan elfelejtik, hogy valójában a televízió még mindig milyen erős. És akik közülünk azok, akik sötét erdőket építenek, azt kockáztatjuk, hogy alábecsüljük, milyen erősek maradnak a mainstream csatornák, és hogy mennyire jelentéktelenek a mi menedékeink a mérhetetlenségükhöz képest.

A Facebook, a Twitter és mások befolyása óriási, és nem fognak soha eltűnni (csak a Mindenható MI segítségével radikálisan átalakulnak). Nem véletlenül összpontosított az orosz hadsereg is ezekre a platformokra, amikor manipulálni akarta a közvéleményt: valódi hatásuk van. Ezeknek a platformoknak a jelentése és hangvétele attól függően változik, hogy ki használja őket. Az, hogy milyen tekepálya, attól függ, hogy ki jár oda. Ha a lakosság jelentős százaléka elhagyja ezeket a tereket, az ugyanúgy megmarad azok számára, akiket még befolyásolni lehet, és korlátozza a távozók befolyását arra a nagyobb világra, melyben még élnek. Ha a sötét erdő nem veszélyes már most is, ezek a távozások biztosíthatják, hogy azzá váljon.

A kommunikáció tragédiája

Az internet sötét erdőelmélete valójában a kommunikáció tragédiájáról szól, annak kényszeréről, szükségességéről, hiábavalóságáról és kockázatáról. A konfliktus középpontjában a zártság és a nyitottság, az autopoietikus és az allopoietikus formák közötti küzdelem áll. Valószínűleg mindig is az volt. Ahogy Niklas Luhmann egyszer azt állította, hogy a társadalmi rendszerek teljes egészében kommunikációból állnak, ha a kommunikáció a társadalmi rendszerek alkotó eleme, akkor bármilyen kommunikáció csak más ilyen aktusokra és diskurzusokra utalhat, és soha semmire sem önmagán kívül. Itt a kommunikáció nem olyasmi, ami rendszerek között zajlik, hanem szigorúan olyasmi, ami egy rendszerben történhet meg. Egy másik megfogalmazása ennek az lehetne, ha azt mondanánk, hogy egy rendszer nem kommunikálhat a környezetével, és a környezet nem kommunikálhat egy rendszerrel. Luhmann elméletének központi eleme a jelentés kontingenciájának problémája körül forog, és ezáltal a kommunikáció elméletévé válik.

A társadalmi rendszerek kommunikációs rendszerek, és a társadalom a legátfogóbb társadalmi rendszer. Mivel a társadalom az a társadalmi rendszer, mely minden (és csakis) kommunikációt magában foglal, a mai társadalom világtársadalom. Egy rendszert egy határvonal határoz meg önmaga és környezete között, mely elválasztja a végtelenül összetett, vagy (köznyelven szólva) kaotikus külsőtől. A rendszer belseje tehát egy csökkentett komplexitású zóna: a rendszeren belüli kommunikáció úgy működik, hogy a kívül rendelkezésre álló összes információnak csak egy korlátozott részét választja ki. Ezt a folyamatot „komplexitáscsökkentésnek” is nevezik. Az információ kiválasztásának és feldolgozásának kritériuma a jelentés. Az értelem ezáltal a potenciális tér egyik halmazából a potenciális tér másik halmazába való átirányítás. Mind a társadalmi rendszerek, mind a pszichikai rendszerek a jelentés feldolgozásával működnek. Az internet is egy ilyen rendszer.

Az univerzumot zárt vagy autopoietikus rendszerként kezelve, melyben a „konfliktus” a létezés központi tulajdonsága, nyersen fogalmazva megfordítva a Fermi-paradoxont: A sötét erdő elmélet megfordítja az alapfeltevést, és azt magyarázza, hogy a kommunikáció, mivel mások számára feltárja létezésünket, inkább a „butaság”, mint az intelligencia jele. Ez nem azért van így, mert minden idegen civilizáció ellenséges, hanem azért, mert az univerzum törvényei halálos konfliktust tesznek szükségessé minden olyan civilizáció között, mely ugyanazon a dimenzión osztozik. Kicsit később megerősíti ezt a felfogást, hogy a Web 2.0 két axiómán nyugszik. Először is, a szocialitás elsődleges emberi szükséglet, a kommunikáció szükséges mindig a túléléshez. Másodszor, a szocialitás minden emberi konfliktus hordozója is egyben. Minél több a szocialitás, annál több lesz az entrópia. Idegrendszerünk nem tud különbséget tenni a szocialitás és a túlélés között, ezért egymásra vagyunk ítélve. Az egész internet ezt a „halott lapot” kapta.

Az autopoietikus kommunikációnak ezt a Luhmann által sugallt értelmét az emberi test és tudat teszi lehetővé, de ez nem teszi a kommunikációt operacionálisan nyitottá. Ahhoz, hogy valaki „részt vegyen” a kommunikációban, képesnek kell lennie arra, hogy gondolatait és észleléseit a kommunikáció elemeivé tegye. Ez mindig csak kommunikációs műveletként történhet (a gondolatokat és észleléseket nem lehet közvetlenül továbbítani), és ezért meg kell felelnie a kommunikációra jellemző belső rendszerfeltételeknek: az érthetőségnek, a címzett elérésének és az elfogadás elnyerésének.  Idegrendszerünk nem tud különbséget tenni a szocialitás és a túlélés között sajnos.

Rendszerbe zárva

Legtöbbünk amúgy is „automata”, vakok vagyunk magára a rendszerre, melybe be vagyunk zárva, teljesen kötődünk működési szabályaikhoz, technikáik és formáik diktátumaihoz. Nagyon kevesen kérdőjelezik meg ezt, és lépnek ki belőle. Az internet sötét erdő elmélete megkerüli ezt a tévhitet, és helyette a kommunikációhoz kötött automatizált dinamikát vázolja fel. Elszigetelt rendszerként hajlik a nagy entrópiájú lehetőség felé. A kapcsolat konfliktust szül. A szándék, az ellenségeskedés vagy a belső jóindulat nem számít, amint mindegyikünk a gyanú kibernetikai láncának csomópontjává redukálódik. Mintha Michel Foucault-t olvasnánk, amint Thomas Pynchon őrült capper tripjét írja egy olyan konfliktusos paranoia rémálmába, mint a Súlyszivárvány,  hozza mindezt kortárs irodalmi nyelven.

A nagy „gyanú” egyik aspektusa most az internet sötét erdejében, hogy nem minden ilyen lény „emberi”, hogy vannak olyan lecsapásra kész, minket figyelő lények, akiket egyre bonyolultabb nyelvi modellekkel programoztak be. De mindazok közül a gépi utódok közül, melyeket elkezdtünk programozni, némelyikük végül a tényleges emberi jelenlét nélküli világban élhet majd a számunkra.

A nap paranoiája egyszerűen az: kivel beszélek? Géppel vagy emberrel? Mivel nem vagyunk Turing-szakértők, a legtöbbünk a következő évtizedben hirtelen azzal találhatja magát körülvéve, hogy olyan „gépi rokonok” vesznek körül majd, akik jobban ismernek minket, mint mi felvértezve az MI-generációs eszközök olyan képességekkel és adottságokkal, melyek felülmúlják emberi társaikat. Ahogy Andrew C. Wenaus A kirekesztés irodalma című könyvében találóan tanúsítja, lassú folyamatában vagyunk a saját kreatív törekvéseinkből való kirekesztésnek. És feleleveníthetjük Georges Bataille „kiadás” elméletét is (The Notion of Expenditure), amely végül is nagyjából ugyanazt a következtetést kínálja, mint az övé, miszerint a civilizáció egy entrópia-gépezet.

A végén visszatérhetünk az egyszerű alapkérdéshez: Mit kell tenni, és ki vagyok én? Tegye fel ezt a kérdést a kedves olvasó a ChatGPT-nek is bátran. A válasza az:  „Mit kellene tennem? Meg tudna adni több kontextust, vagy pontosítaná a kérdését? És a “ki vagyok én” kérdés, én egy MI nyelvi modell vagyok, és nem vagyok képes megismerni az Ön személyazonosságát anélkül, hogy Ön megmondaná nekem…”