Persze csak a miénket, hiszen a Z-generáció tagjai talán elképzelni sem tudnak egy olyan világot, ahol nem volt lépten-nyomon elérhető hozzáférés valamilyen vezeték nélküli hálózathoz.
Ma már a világon a legtöbben valamilyen WiFi-hálózaton keresztül érik el az internetet, a számítógépek, telefonok, televíziók, okosórák és még megszámlálhatatlan eszköztípus is alapértelmezetten WiFi-csatlakozási képességekkel érkezik.
Mégis, a WiFi-korszak kezdeteit, a technológia indulását számos mítosz és tévhit övezi. Ha a WiFi technológia feltalálói után kutatunk, a kereső, vagy az MI-asszisztens valószínűleg megemlíti az ausztrál CSIRO tudósokból álló csapatát. Noha sokan állítják, hogy valamilyen módon részt vettek az eredeti WiFi-szabvány kidolgozásában, ezt a CSIRO-csapatot nem találjuk meg a listán.
A WiFi hivatalos indulását 1999. szeptember 15-ére datálják, amikor is tech-ipari szereplők egy csoportja elkötelezte magát, hogy a vezeték nélküli kapcsolat különböző gyártók eszközei között is akadálymentesen működik majd.
Mi a jelszó az IEEE 802.11b-hez?
Hogy végül miért is WiFi lett a WiFi neve? A magyarázat annyi, hogy vagy ez, vagy a technikai szabvány elnevezése, az IEEE 802.11b.
Romantikus és téves elképzelés volna azt hinni, hogy a WiFi alapötlete egy zseniális feltaláló fejéből pattant ki. A világ legnagyobb műszaki szervezete, több mint 325 ezer villamos- és elektrotechnikai mérnököt tömörítő IEEE (Institute of Electrical and Electronics Engineers) berkein belül éveken át tartó politikai és műszaki vita előzte meg a vezeték nélküli szabvány megalkotását.
Sokan a WiFi atyjaként emlegetik Vic Hayest, aki egy több mint száz, a versenyszférából érkező, nemzetközi mérnökből álló csapatot vezetett. A végső szabvány megalkotása pedig több mint tíz év kemény munkájának eredménye.
Az IEEE-szabvány önmagában azonban nem volt elég a Wi-Fi létrehozásához. A szabvány egyszerű betartása nem biztosította, hogy az eszközök hibátlanul kommunikáljanak egymással – a korai felhasználók talán még emlékeznek is erre az időszakra. És ezen a ponton csatlakozott a kezdeményezéshez egy hat vállalatból álló csoportosulás, amelyet a világ Wi-Fi Alliance néven ismert meg. E szövetség feladata volt garantálni, hogy a vezeték nélküli eszközök megbízhatóan kapcsolódjanak, és hogy ez a kompatibilitás a technológia fejlődésével párhuzamosan is fennmaradjon.
A Wi-Fi mint globális szabvány hihetetlen sikere a folyamatos innovációnak köszönhető. Az elmúlt 25 év során az eredeti Wi-Fi szabványra új technológiák kerültek rá, mindig fenntartva visszafelé is a kompatibilitást. (Ezért tudnak a modern laptopok csatlakozni egy évtizedes routerhez.)
Az IEEE több mint 30 specifikáció-módosítást adott ki, a Wi-Fi Alliance pedig – amelynek ma már több mint 900 tagja van – nemcsak az interoperabilitást biztosította, hanem globális kezdeményezések élére is állt a Wi-Fi generációkon átívelő zökkenőmentes csatlakoztathatóság fenntartása érdekében. Ezek a fejlesztések, amelyeket gyakran betűszavak ábécélevesébe burkoltak, a Wi-Fi teljesítményét több mint 4000-szeresére javították a kezdetekhez képest.
Mit kaptunk mi az ausztráloktól?
A John O’Sullivan által vezetett csoport (CSIRO) már a ’90-es években elkezdte vizsgálni a vezeték nélküli hálózatokat, de az IEEE-szabvány létrehozásában nem vett részt. A CSIRO neve egy 2005-ben indított jogi csatározás után vált ismertté, végül az ausztrálok több mint 400 millió dolláros kifizetést nyertek el a Wi-Fi gyártóitól egy OFDM-szabadalomért. Az OFDM pedig már a második, 2003-as Wi-Fi szabványba bekerült.
(Forrás: FastCompany.com, kép: pexels.com/Vitaly Gariev)
