Egy informatikával és üzlettel foglalkozó magazin címlapjára nem gyakran kerül olyan interjú, ami látszólag köszönőviszonyban sincs annak alapfilozófiájával. Látszólag. A nap végén ugyanis minden interakció, amit mi, emberek a mesterségesintelligencia-chatbotokkal végezünk, hatással vannak a teljes egészre. Minden újonnan megnyitott chatablak, bepötyögött prompt apró, de jelentős lenyomata annak, hogyan alakul át a világunk, gondolkodásunk és döntéseink rendszere.
A modern ember, a Homo sapiens körülbelül 300 ezer éve jelent meg, de az igazi fordulópontokat a kultúra és technológia fejlődése hozta. A mezőgazdaság kialakulása letelepedett életmódhoz vezetett, majd az írás, a városok és a kereskedelem megteremtette az első civilizációkat. Az ipari forradalom gépekkel váltotta ki az emberi munkát, elindítva a modern gazdaságot. A 20. században a digitalizáció és az információs társadalom új korszakot nyitott, amelyben ma már a mesterséges intelligencia alakítja a jövőt – ezt a bekezdést az egyik legnépszerűbb generatív mesterséges intelligencia írta arra a kérésemre, hogy foglalja össze az emberiség legnagyobb mérföldköveit, amelyek oda vezettek minket, ahol most vagyunk.
Korrekt, de közel sem adja vissza annak az élményét, ami nap mint nap lefut annak a közel 5 milliárd Homo sapiensnek az agyában, aki valamilyen formában interaktál az AI-jal. Elvégre még sokszor mi maguk sem tudjuk pontosan megfogalmazni, mi okozza néha azt a tarkótájéki bizsergő érzést a disztruptív technológia használata során. De kétségtelen, hogy érezzük, és ki rosszabbul, ki jobban, ki semlegesebben, de viszonyul hozzá. Elvégre biológiai szempontból az agyunk egy része, a hüllőagy még mindig barlangrajzokat nézeget, és azon aggódik, honnan vadássza le a vacsoráját. Mindeközben az agyunk egy másik része egyszerre pörgeti a vacsorarendelős appot, valamelyik social media feedjét és chatel párhuzamosan négy emberrel. Őrületes disszonancia feszegeti a koponyánkat, de valójában alig foglalkozunk vele. Pedig igény lenne rá, mi sem példázza jobban, mint az elmúlt négy év, amely alatt egyetlen percre sem tudtuk kiengedni a kollektív társalgásból a mesterséges intelligenciát. Olykor egyre borzongatóbb, máskor egyre transzhumanistább történeteket szőve köré, amivel valójában egyetlen ősi ösztönünket próbáljuk megbékíteni: magyarázatot találni valamire, amit nem értünk. Mert valójában mi is az a mesterséges intelligencia?
A beszélgetés innentől interjús formában folytatódik.
Kiss Franciska: Mit jelent a te fogalmaid szerint a mesterséges intelligencia?
Rab Árpád: Ez egy olyan nagyon összetett statisztikai szoftvercsomag, amire az emberiségnek nagyon nagy szüksége van azért, hogy a megfelelő időben a megfelelő mennyiségű és minőségű erőforrást használja fel annak érdekében, hogy megtartsa és javítsa az életminőségét úgy, hogy közben ne gyújtsa magára a bolygót, sőt megmentse azt.
A köznyelvben nem teljesen ez a kép él az AI-ról. Hol csúszott félre a fogalom megértése?
A köznyelvben a mesterséges intelligencia fogalma gyakran leegyszerűsödik: sokan úgy gondolják, hogy az AI egyenlő a generatív chatbotokkal, amelyek rajzolnak, írnak, beszélgetnek, sőt néha „gondolkodnak” vagy „éreznek”. Ezek az emberi tevékenységek utánzásán alapuló algoritmusok azonban csak egyetlen szegmensét fedik le annak, amit a mesterséges intelligencia valójában jelent és tud.
Ennek egész egyszerűen az az oka, hogy a társadalom leginkább ezeket a generatív rendszereket ismeri és használja. Ugyanakkor a nem generatív AI-rendszerek legalább ilyen jelentősek, sőt sok esetben mélyebb hatást gyakorolnak az életünkre, csak épp közvetetten. Ilyenek például az orvosi kutatásokban használt algoritmusok, amelyek új gyógymódokat, kezeléseket tesznek lehetővé – és bár ezek eredményeit érzékeljük, magát az AI-t nem azonosítjuk velük. A zavart tehát nem maga a mesterséges intelligencia okozza, hanem az emberi értelmezés: hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy amit emberi módon viselkedni látunk, azt valóban értjük. Pedig az AI nem gondolkodik, nem érez, és nem alkot úgy, mint mi – csak mi vetítjük rá ezeket a tulajdonságokat.
Sokan teljes mértékben antropomorfizálják az AI-t, holott leegyszerűsítve egy olyan tudástárról van szó, ami remekül tudja hozni az emberi formát. Veszélyesnek tartod ezt a jelenséget?
A veszély – bár ezt erős kifejezésnek érzem – abban rejlik, hogy az AI-nak olyan emberi tulajdonságokat tulajdonítunk, amelyek nincsenek meg benne, és ez torzítja a vele kapcsolatos elvárásokat. Vegyünk egy üzleti példát.
Egyes tanulmányok szerint az ilyen projektek akár 91 százaléka is sikertelen, mert a technológia képességeit nem objektíven mérik fel, hanem a felhasználók saját elképzelései alapján mintha az AI „majd mindent megoldana”. Ezért fontos, hogy világosan és pontosan beszéljünk arról, mi az AI, mire való, és hogyan lehet értelmesen használni. Ha ködösen gondolkodunk róla, ködös megoldási stratégiákat is alkalmazunk, míg ha tisztán látjuk a működését, akkor valóban okos eredményeket érhetünk el vele.
Ugyanakkor az antropomorfizáció nemcsak technológiai csalódásokhoz vezet, hanem társadalmi szinten is problémát okozhat. Ha azt hisszük, hogy az AI „figyel ránk”, „szeret minket” vagy „gondolkodik”, akkor nemcsak túlzott elvárásokat támasztunk, hanem elveszítjük a tiszta látást arról, mire való valójában.
Övezik még gyakori tévhitek az AI-t?
Az AI körüli tévhitek nemcsak félreértéseket szülnek, hanem félelmet is kelthetnek – különösen ott, ahol az emberek a saját munkájukat, kompetenciájukat érzik veszélyben. Amikor a kérdés úgy hangzik, hogy „elveszi-e az AI a munkát”, az nemcsak pontatlan, hanem szorongást keltő is, mert azt sugallja, hogy az ember kiszorul a folyamatból. Pedig valójában nem az AI veszi el a munkát, hanem az az ember, aki jobban használja. Ez a felismerés ugyan felszabadító lehet, sokakban mégis bizonytalanságot okoz: vajon én is képes vagyok alkalmazkodni? Vajon van még helyem ebben az új rendszerben?
A mesterséges intelligencia térnyerése egy újabb ipari forradalomként értelmezhető, a legutóbbi ilyen forradalom pedig teljesen elidegenítette az embereket az addig ismert munkavégzéstől. Kérdés, hogy a mostani változás mennyire távolít el minket „a földtől” – vagyis a munkától, a természetes jelenléttől, az emberi kapcsolódástól.
Tény, hogy az ipari forradalom során az ember fokozatosan eltávolodott a fizikai munkától, a természettől, és végül saját maga is munkagéppé vált. Az AI most újraírja ezt a viszonyt, de nem feltétlenül ugyanazzal az iránnyal. A technológia célja nem az, hogy még inkább elgépiesedjünk, hanem hogy visszaadja az emberi értékeket – a kíváncsiságot, az érzékenységet, a társadalmi reflexiót.
A valódi kérdés az, hogy képesek vagyunk-e úgy használni, hogy közben ne távolodjunk el még jobban a természettől, egymástól, önmagunktól. Ez a kérdés nem technológiai, hanem kulturális és etikai – és épp ezért érdemes róla beszélni.
Hogyan tudja visszaadni valami az emberi értékeket, ami részben meg is fosztott tőle?
Nem az AI foszt meg minket az emberi értékektől, hanem a használat módja. Ha gépszerűen, reflexszerűen, kérdés nélkül alkalmazzuk, valóban kiüresítheti a kreativitást, az érzékenységet, a reflexiót, de ez nem a technológia természete, hanem a kulturális kontextus, amibe helyezzük.
A „visszaadás” tehát nem automatikus, hanem egy lehetőség: az AI képes felszabadítani az embert a monoton, gépies feladatok alól, és ha tudatosan használjuk, akkor épp az emberi értékek – kíváncsiság, értelmezőképesség, társadalmi érzékenység – kerülhetnek újra előtérbe. A jó forgatókönyv szerint nem az AI adja vissza az értékeket, hanem az ember, aki felismeri, hogy az AI révén újra lehetősége van megélni őket. A technológia tehát nem elvesz vagy visszaad, hanem tükröt tart, és attól függően, hogyan nézünk bele, vagy elidegenít, vagy felszabadít.
Legyünk optimisták, és húzzunk egy strigulát a felszabadít mellé. Viszont ha itt tartunk, az utóbbi évek egyik legizgalmasabb dilemmáját hoznám be. Egyre több kutatás állítja, hogy az irodai feladatok akár 70 százaléka automatizálható. Tételezzük fel, hogyha a dolgozó ügyesen használja az AI-t, akkor a korábban nyolc órát igénylő feladatait fele idő alatt is elvégezheti. Persze ki lehet tömni a zsebeket még több feladattal, de egy ponton az is elfogy. Hogyan fogja tolerálni a „felszabadult” munkavállalókat a kapitalizmus szelleme? Elvégre a kapitalizmus keretei nem támogatják, hogy a vállalat fizessen az olyan időért is, amikor az ember „nem termel”.
Sokan éppen ezért rejtve használják az AI-t („shadow work”), nehogy kiderüljön, hogy gyorsabban végeznek a feladataikkal. Ám ez előbb-utóbb úgyis láthatóvá válik, főleg ha az új munkaerő már eleve AI-ra optimalizált munkavégzéssel érkezik. Ezzel párhuzamosan megjelennek más problémák is: a kiégés, a túlterheltség vagy éppen a motiválatlanság. Gondoljunk a „csendes kilépés” jelenségére, amikor valaki fizikailag jelen van, de valójában már nem fektet energiát a munkájába.
A kapitalista rendszer szempontjából pedig más valami kerül fókuszba: mennyibe kerül az AI, és milyen minőséget ad? Bár ma úgy tűnik, olcsón elérhető (akár havi előfizetésért), a valóság az, hogy a komolyabb, testreszabott és üzleti titkokat biztonságban kezelő rendszerek rendkívül drágák. Egy általános, „közepes” AI a feladatok 70 százalékát jól elvégzi, de a maradék 30-hoz speciális tudás kell – ez pedig sokszor ember nélkül nem működik. Éppen ezért a munkáltatói oldal hajlamos szétszálazni a munkaköröket: a repetitív részeket automatizálja, a komplexebb 30 százalék pedig a képzett munkaerőnél marad.
Ez a folyamat nem új: a fotós szakma jó példája annak, hogyan alakít át egy technológiai ugrás egy egész iparágat. Amikor a digitális fényképezés elérhetővé vált, hirtelen mindenki tudott fotózni, a profi fotósok megélhetése válságba került. Ma viszont a valóban kiemelkedő szakemberek többet keresnek, csak jóval kevesebben vannak. Hasonló logika érvényesülhet az AI-korszakban is: kevesebben dolgoznak majd, de magasabb hozzáadott értékkel.
A valódi nehézség tehát nem az AI maga, hanem az, hogy rengeteg munka valójában „bullshit job”, vagyis olyan feladat, amelynek nincs egyértelmű, mérhető eredménye. Ha ezek automatizálódnak, az egyszerre jelent veszteséget és lehetőséget: veszteséget azoknak, akik ilyen állásokból élnek, de lehetőséget arra, hogy a munka fogalma tartalmilag változzon meg.
Mindez nem egy egyirányú, gyors trendként zajlik majd, hanem sok apró alku mentén. Fejlett és fejlődő régiókban teljesen más lesz a hatása: míg Nyugat-Európában talán a munkaidő-csökkenés dilemmáját éljük meg, egy hátrányos helyzetű térségben az AI épp ellenkezőleg, új munkalehetőségeket teremthet – például a nyelvi akadályok leküzdésével egy helyi munkaerőnek hirtelen globális képességei lesznek.
Mi lesz a „leszakadókkal”, és újradefiniálja-e magát a kapitalizmus, esetleg a helyére lép-e más társadalmi berendezkedés?
Vannak emberek, akik egyszerűen nem tudják vagy nem akarják átképezni magukat. Nekik különösen nehéz lesz, főleg a hátrányosabb régiókban, ahol amúgy is rosszabbak a lehetőségek. Ott, ahol a repetitív, adminisztratív munkák eltűnnek, sokan tényleg kiszorulhatnak a piacról. Azonban a leszakadás nem törvényszerű.
Több út is van: egyfelől bővíteni kell a szociális hálót – akár alapjövedelem formájában, akár úgy, hogy a technológiából származó nyereséget újraosztjuk. Másfelől meg fognak jelenni új típusú munkák, főleg az olyan területeken, ahol a gép sosem tudja helyettesíteni az embert: gondozás, oktatás, emberi kapcsolatra épülő szolgáltatások. Persze ott vannak azok a szakmák is, amelyeket ma kevesen akarnak csinálni, de pont ezért felértékelődnek. Gondoljunk bele, ma egy jó szobafestő vagy masszőr többet kereshet, mint egy átlagos informatikus. Ez az átrendeződés teljesen természetes.
Én nem gondolom, hogy a kapitalizmus eltűnne, inkább átalakul. Eddig a logika az volt, hogy mindig többet, mindig nagyobbat. Most a hangsúly a minőségre kerül: nem az számít, hány autót adok el, hanem hogy mennyire fenntartható a közlekedés. Nem az, hogy mindenkinek legyen saját eszköze, hanem hogy hozzáférjen a szolgáltatáshoz. Az élménygazdaság felé megyünk: a kérdés nem az, hogy hány tárgyad van, hanem hogy mennyire élvezhető az életed.
Ez az átalakulás most is tapasztalható például a valutáknál. Már most sem mindig pénzzel fizetünk. Fizetünk az adatainkkal, a figyelmünkkel vagy éppen azzal, hogy spórolunk az energiával, vizet takarítunk meg, és ezért kapunk kedvezményt. Ez mind újfajta csere, újfajta gazdasági logika. Szerintem ebből lesz egyre több, így a kapitalizmus nem megszűnik, hanem belülről formálódik át. Nem a mennyiségi növekedés hajtja tovább, hanem a minőségi – a jobb élmény, a több együttműködés, a finomabb szolgáltatások.
Mostanában óriási a felhajtás az AI agentek körül. Van, aki szerint ez a következő nagy ugrás, mások viszont kételkednek, mert a legtöbb projekt elhasal. Hogy látod, mikorra érnek be, mire lesznek jók, és mitől félhetünk?
Az AI agentek lényege leegyszerűsítve két dologban különbözik a régi chatbotoktól. Egyrészt sokkal autonómabbak: nemcsak válaszolnak, hanem önállóan végrehajtanak feladatokat. Másrészt interaktívabbak: nem várják, hogy minden lépést te mondj meg, hanem maguktól mennek végig a folyamaton. Egy chatbotot megkérdezel, hogy melyik a legszebb horvátországi tengerpart, ő elmondja, és te kéred a képeket meg az útvonalat. Egy agentnek azt mondod: „intézd el a nyaralást”, és lefoglalja a szállást, kifizeti, betáplálja az útvonalat az autóba, majd szól, mikor indulj. Ez egy álom, hogy végre nem nekem kell kattintgatnom, hanem valaki vagy valami megcsinálja helyettem.
Persze pont ez benne a nyomasztó is. Amikor jön egy agent, amely már nemcsak megválaszol, hanem elbírál, beküld, lezár egy panaszt – ott mindenki megijed: mi van, ha rosszul dönt? Ezért bukik el a projektek 95 százaléka: nem merjük kiengedni a kezünkből az irányítást.
Ráadásul az agentek drágábbak. Minél specializáltabb, annál nagyobb a költsége, épp ezért egy ponton túl egyszerűbbnek tűnik megtartani az embert. Szóval a hype mögött van egy kijózanító realitás: a technológia közel sincs még ott, mint ahogy sokan gondolják. Ugyanakkor hosszabb távon biztos, hogy be fog érni, mert az emberek nem beszélgetni akarnak a géppel, hanem azt akarják, hogy csinálja meg helyettük, és ha lehet, döntse is el.
Ha már döntések: nemrég a svéd miniszterelnök került kellemetlen helyzetbe, mert bevallotta, hogy napi szinten használ AI-tanácsadókat politikai munkájában. Mit gondolsz: a következő időszakban hogyan alakul át a döntéshozatal az AI hatására?
Van egy régi vízió az adatalapú kormányzásról: hogy a döntés objektív mérőszámok alapján zajlik. Van ötszáz adat egy városról – levegőminőség, közlekedés, népesség –, és ebből kijön, hová kell új utat építeni, milyen legyen a fűtés. Logikus, hatékony. Csakhogy a politika sosem csak az objektivitásról szól. Mindig ott van a szubjektív dimenzió: az igazságosság, a társadalmi felelősség vagy egyszerűen a hangulat. Egy AI azt mondaná: ebben a kerületben rossz a hitel-visszafizetési arány, ne adjunk több hitelt. Egy politikus viszont lehet, hogy pont ott akar lehetőséget teremteni, mert hisz abban, hogy néhány család így tud kiemelkedni a szegénységből. Az AI szerint ez nem hatékony, de emberileg mégis helyes döntés – a döntést pedig még jó darabig emberek fogják meghozni.
A mesterséges intelligencia egyelőre nem politikus, hanem kommunikációs tanácsadó, maximum inspirációt ad: gyorsabb beszédek, frappánsabb fordulatok, jobb kommunikáció. A politikában ez is sokat ér, mert a közösségi médiában a gyors reakciók és a szellemes üzenetek komoly politikai tőkét jelentenek, főként a most zajló influenszerpolitikában.
Mennyire változtatja meg az AI a globális versenyt, a geopolitikát és az országok közötti egyenlőtlenséget?
A gazdasági és technológiai szakadék egyre gyorsabban nő. Ahol nagyobb a tőke és fejlettebb technológiák állnak rendelkezésre, ott az országok és emberek előnye exponenciálisan nő. Ami régen csak pár évnyi lemaradás volt – mondjuk egy jobb traktor beszerzése –, mára behozhatatlan távolságra tolódott. Ma már nem csupán a gépek hiánya számít, hanem a mesterséges intelligencia, a szakképzett munkaerő, a kulturális tőke – és ezek egyszerre határozzák meg, ki marad le és ki lép előre. Ez a szakadék nemcsak országok, hanem társadalmi rétegek között is kirajzolódik.
A technológia önmagában nem csökkenti a társadalmi egyenlőtlenségeket, sőt rögzíti vagy akár növeli is azokat. A kulturális tőke, a tudás, a kapcsolatrendszer és a tapasztalat a leglassabban növekvő „erőforrások”, ezért hiába terjed el egy új AI-eszköz, a hatása nem egyenlően oszlik el.
Ugyanakkor van lehetőség a „békaugrásra”: a fejlődő országok bizonyos lépéseket átugorhatnak, kihagyhatják a régi technológiák hosszú fejlődési ciklusait, és azonnal modern AI-megoldásokhoz juthatnak. De ez sem oldja meg teljesen a problémát.
Ami hosszú távon a társadalmi feszültségek mérsékléséhez vezethet, az nem a gép gyorsasága, hanem az emberi mérlegelés, a sajnálatból, együttérzésből vagy „rosszul hangzó” döntésekből fakadó egyenlítő szerep.
A politikai pályafutása mellett az AI a fenntarthatósági szakemberek kedélyeit is borzolja. Egyelőre nem ok nélkül. Hogy áll most a mesterséges intelligencia fenntarthatósági mérlege?
Most még valóban rossz az energiamérleg, több energiát fogyasztunk, mint amennyi konkrét fenntarthatósági hasznot hoz. De ez átmeneti állapot. A jövő a „milliárd kis funkcionális AI”-é, amely egy-egy szűk feladatra specializálódik. Ezeknek a rendszereknek nem kell mindent tudniuk a görög filozófiától az űrhajózásig: elég, ha például csak a fűtés optimalizálásában segítenek, így töredéknyi energiát fogyasztanak, és azonnal mérhető eredményt hoznak. Röviden: az AI jelenleg drága és energiaigényes, de éppen ez az oka, hogy a jövőben sokkal hatékonyabb és fenntarthatóbb rendszerekké fejlődhet.
Milyen hosszú távú jövőképet látsz az emberiség előtt? Mert egyelőre disztópiákban élünk.
Abszolút, és teljes mértékben optimista vagyok. Egyrészt azért, mert mindig álltak az emberiség előtt kihívások, és mindig megoldottuk őket, másrészt az, hogy sok a disztópia, csak egyet jelenthet: túl jól élünk.
Amikor rosszul élünk, akkor a jövő a képzeletünkben csak jobb tud lenni az aktuális helyzetnél. Most viszont jól élünk, és azt érezzük, hogy ezt elveszítjük, mert jönnek a zöldek, az energiamegszorítások, a vegán trendek (vagy bármi), és az emberek azt érzik, hogy elveszik tőlük a lehetőséget, hogy korlátlanul repüljenek, egyenek vagy fűtsenek. Ez a veszteségérzet gerjeszti a disztópiákat.
De érdemes észrevenni valami fontosat: most van meg először az emberiség történetében az a technológiai és kulturális eszköztár, amivel együttműködve okosan formálhatjuk a jövőt. Nemcsak technológiai váltások vannak, hanem kulturális, társadalmi lehetőségek is: a nőknél először lesz nagyobb vagyon, a társadalmi szerepek átalakulnak, és ez mind azt mutatja, hogy egy másfajta gondolkodás, az együttműködő, win-win szemlélet felé kell közeledünk. Ha mindenki jól jár, még ha kevesebb is jut, az a hosszú távú siker kulcsa.
A negatív forgatókönyvek viszont visszatartanak. Ha azt hisszük, hogy a jövő csak rossz lehet, akkor passzívak leszünk, és azon siránkozunk, hogy elveszik tőlünk a lehetőségeket. Pedig most rajtunk múlik, hogy tudunk-e okosan, előrelátóan viselkedni. Ha így teszünk, akkor a kihívásokat nem túlélésekként éljük meg, hanem sikerként, tudatos, értelmes cselekvésként.
Mi az a képesség, amit az AI soha nem tud helyettesíteni az emberi életben?
A hatékonytalanság.
Egy jó AI soha nem lehet hatékonytalan – mindig a leghatékonyabb megoldást keresi. Például meg tudja mondani a legrövidebb útvonalat, de én mint ember dönthetek úgy, hogy azon az útvonalon megyek, ami 10 perccel hosszabb, de szebb a kilátás. Ez az AI működése szempontjából nem hatékony, sőt az üzemanyag-felhasználás és végső soron az erőforrások felhasználása szempontjából sem. De az emberi létezés szempontjából nem, mert ezzel a kitérővel jobb lett az estém, mert a látványtól boldog lettem.
Az élet örömei, a boldogság, az ölelések, a hosszú beszélgetések – ezek mind olyan dolgok, amiket az AI soha nem tud hitelesen reprodukálni. A hatékonytalanság, első hallásra talán furcsán hangzik, de valójában az emberi létezés egyik lényeges eleme. Minden, ami igazán örömteli az életben – a szerelem, a boldogság, az apró mindennapi pillanatok –, az hatékonytalan. Édesanyám átölelése is az, hiszen a „hatékony” az lenne, ha csak megírnám neki, hogy szeretem. De az igazi élmény nem a rövid, célzott cselekvésben rejlik, hanem abban, ami túlmutat a hatékonyságon. A boldogság, a szerelem, az együttérzés mind hatékonytalan dolgok – és pont ez ad értéket az életünknek.
Hol tart ma az AI – és merre tovább?
Az A mesterséges intelligencia már elérte azt a fejlettségi szintet, amire a társadalomnak szüksége van: képes értelmes szöveget írni, kérdéseket megérteni, adatokat értelmezni. A következő fejlesztési hullám már nem a hétköznapi problémákra fókuszál, hanem nagy ívű célokra: egészségügyi kutatásokra, társadalmi innovációkra, közlekedésre, sőt akár űrkutatásra. Az AI jövője tehát nemcsak technológiai, hanem emberi döntés kérdése is.
A jövőben azok, akik igazán versenyképesek akarnak maradni, nem a gépekkel szemben, hanem az emberi élet összetettségének megértésében találják meg az előnyt. A bölcsesség és az érzelmi intelligencia lesz az emberi versenyképesség legfontosabb értéke. Az intelligencia pedig a gépekhez kerül.
Az érzelmi intelligencia az, amire az emberen kívül semmi és senki nem lesz képes. A gép nem ismeri fel, hogy mikor kell csendben maradni valaki mellett, aki csak ki akarja mondani, ami a szívét nyomja. Az együttérzést, az érzéseket soha, semmilyen gép nem tudja átélni vagy helyettesíteni – ez az, ami igazán emberi, és ha úgy tetszik, hatékonytalan.
Kép: Unsplash és Rab Árpád
