(Kiemelt kép: Unsplash)
Amit sokan közülünk megtapasztalnak, az valójában a kontroll hiánya az eszközeink használata felett. Egyre több szakirodalom ismeri fel ezt az új és fura státuszt. Úgy érezzük, hogy az örökös figyelemelterelés állapotában vagyunk, rajtakapjuk magunkat, hogy bele ragadtunk a közösségi médiába anélkül, hogy tudnánk, miért, és akaratlanul ugrálunk az e-mailekről a Slackre, a hírekre, mindezt a fő feladataink rovására megtéve. A diagnózis szerint a technológiát nem a felhasználók, hanem a tervezői irányítják. A kritikusok arra figyelmeztetnek, hogy a digitális technológiát létrehozó cégek akarnak minket a termékeik rabjává tenni, eltérítik a figyelmünket (és ha már itt tartunk, az adatainkat is megszerezni), megváltoztatva mindennapi viselkedésünket és mentális állapotunkat. Ez az oka annak, hogy a technológiával való interakcióinkat gyakran úgy érezzük, nem tudjuk már magunk irányítani.
Ez az alternatív narratíva azonban nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a technológia a tervezői szándékkal is szembemegy. Mark Zuckerberg nem akarta, hogy a Facebookot egy mianmari népirtási akció részeként felhasználják, de az iPhone elülső kameráját sem szelfik készítésére tervezték. Bár a két megközelítés szöges ellentétben áll egymással, mégis közös a feltevésük: a technológia olyan eszköz, melyet az emberi szándékok és célok alakítanak, legyenek azok a felhasználók vagy a tervezők szándékai is. A technológia filozófiájának egyik alapműve, Martin Heidegger „A technológia kérdése” (Die Frage nach der Technik) című műve szerint ez a feltételezés alapvetően téves. Nem mi alakítjuk a technológiát, hanem a technológia alakít minket. Természetesen a technológia eszközként való felfogása, egy olyan „eszközként”, melyet céljaink eléréséhez használunk, nem lehet teljesen téves. Egy vödröt például, a technológia egy régi és egyszerű darabját, megérthetjük, ha arra gondolunk, hogy mire is használjuk a hétköznapokban. Még az összetett modern technológia, például egy repülőgép is jobban megérthető, ha elgondolkodunk a használatán. Heidegger egyetértett ezzel a felfogással. De, folytatta ez nem a teljes igazság arról, hogy mi is a technológia. És egy részigazságot a teljes igazsággá emelni még érdekesebb lehet, mint teljesen tévedésben maradni. Heidegger számára a modern technológiának ez a képe, mint olyan eszközöknek, melyekkel céljainkat követhetjük, egy nagyobb kép részének bizonyul, melyben nemcsak a technológiát, hanem az egész világot instrumentális szempontból szemléljük. És ezt a belátást, állítja Heidegger, azt a tényt, hogy a világot „állandó tartaléknak”, a céljainkra felhasználható erőforrások halmazának tekintjük, a technológiánk elárulja rólunk. A technológia képes ezt felfedni, mert Heidegger szerint a „felfedés” a technológia lényege. Erre a következtetésre úgy jut el, hogy emlékeztet bennünket arra, hogy a technológia mindenekelőtt „műtárgy”, vagyis valami, amit természetes anyagokból gyártanak. Egy műtárgy pedig nem tesz mást, mint feltárja a világban rejlő lehetőségeket. Egy fának például megvan a lehetősége arra, hogy asztallá, vagy papírrá, vagy egy kocsi kerekévé váljon. Ezek a lehetőségek még azelőtt rejtőznek benne, mielőtt a technológia előhozná azokat.
A technológia irányít minket?
A technológia a természet általános jellegéről is árulkodik. És míg Heidegger úgy látta, hogy az ősi technológia, mint például a szélmalmok és hidak, a természet erejét istenszerűnek, tisztelendőnek és becsülendőnek mutatják, addig a modern technológia szerinte a természetet állandó tartaléknak, a javunkra szolgáló anyagok végtelen készletének, céljaink elérésének eszközének, felhasználható eszköznek mutatja. Ennek az állításnak az igazsága a legvilágosabban a következményeiben mutatkozik meg: a környezeti válságban. Ez a keret még abban is jelen van, ahogyan erről a válságról beszélünk, például arról, hogy milyen hatással lesz az életmódunkra, a bolygó természeti erőforrásaira és a fenntarthatóságra. Más szóval abban, hogy a természetre úgy tekintünk, mint valami olyasmire, ami értünk van, és amit meg kell védenünk ahhoz, hogy a jövőben is használhassuk és hasznot húzzunk belőle. Ahogy Nolen Gertz a Nihilizmus és technológia című könyvében érvel, a probléma a Heidegger által a technológiára és a természetre mint eszközökre vonatkozó nézettel az, hogy azt a hamis érzést kelti bennünk, hogy mi irányítunk, hogy a természet és a technológia csak minket szolgál, miközben mi magunk is áldozatul estünk ennek az instrumentális keretnek: mi is a technológia eszközeivé váltunk. Ez visszavezet bennünket a modern technológia feletti kontroll elvesztésének érzéséhez, különösen az olyan technológiához, melyet mindig magunknál hordunk: az okostelefonunkhoz. Heidegger azt mondaná, hogy ez azért van, mert nem a technológia szolgálja a céljainkat, hanem mi szolgáljuk a technológia céljait. Mi generáljuk azokat az adatokat és viselkedési formákat, melyekre a hatékonyabb működéséhez szüksége van, és mi úgy élünk, hogy nem a mi céljainkat, hanem a technológia céljait szolgáljuk.
Csak kontrollt jelent?
Ez közel áll ahhoz az állításhoz, hogy a technológiát a tervezők irányítják a felhasználók kárára. Shoshana Zuboff A megfigyelési kapitalizmus kora című könyvében azt az érvet veti fel, hogy a technológia eszközzé vált a kapitalizmus egy „új formájának” szolgálatában, és ezáltal az embereket is instrumentalizálták. Emberi „állandó tartalékká”, szabad és végtelen „nyersanyagforrássá” váltak, melyből a vállalatok értéket vonnak ki. Ez nagyon úgy hangzik, mint Heidegger állítása, de a különbség az, hogy Zuboff számára az emberi lények instrumentalizálása nem magának a technológiának a jellemzője, hanem annak, ahogyan az emberi szereplők ösztönzést kapnak annak használatára (tekintettel arra a kapitalista gazdasági rendszerre, melyben magukat találják). Más szóval, a technológiát ismét semlegesnek tekintik, a kapitalisták azok, akik úgy irányítják azt, hogy az emberek eszközzé váljanak. Ez a különbség akadémikusnak tűnhet, és végül is mind Zuboff, mind Heidegger azt akarják mondani, hogy a technológiánk az embereket eszközökké degradálja valami más javára, mint saját magukéra. De hogy ez miért történik, az befolyásolja azt, hogy hogyan tudnánk leküzdeni ezt a „rossz közérzetet”. Zuboff és mások számára az emberi cselekvőképesség okozza a legfőbb problémát (pontosabban ennek a hiánya). És ezért az emberi cselekvőképesség vagy inkább annak korlátozása a kormányzatok által, melyek szabályoznák, hogy mit tehetnek a technológiai vállalatok, ez lenne a megoldás. Heidegger számára azonban az emberi cselekvőképesség nem jön szóba. Az ő álláspontja az, hogy a technológiának saját logikája van, mely túlmutat az emberi indítékokon és szándékokon.
A technológia „elkerülhetetlen”
Ennek a gondolatnak a felbukkanása egyre inkább látható a gépi tanulási technológiában, mely gyakran még saját alkotói számára sem világosak. Egyesek az autonóm mesterséges intelligenciát az emberiség egyik egzisztenciális kockázatának tekintik, de Heidegger arra hívja fel a figyelmünket, hogy a technológia egésze sosem állt teljes mértékben a mi ellenőrzésünk alatt, és az, hogy mit árul el az emberiségről, nem rajtunk múlik. A közösségi média, az online társkeresés és az internetes kultúra a társas érintkezés új formáit hozta létre. Olyan lehetőségek kerültek a felszínre, melyek korábban rejtve voltak az emberek világában. A társas viselkedés ezen új típusait, mint például a trollkodást vagy a d0xing-ot, a Twitter és a Facebook tervezői nem szándékosan hozták létre, de nem lehet őket félresöpörni, mert szerves részét képezik ezeknek a digitális technológiáknak. Ez nem jelenti azt, hogy Heidegger fatalista lenne a technológiával kapcsolatban. Úgy gondolja azonban, hogy van mód arra, hogy jobb kapcsolatot alakítsunk ki vele, és erre az instrumentális gondolkodásmód tudatosítása jó kezdet lehet(ne). Ha felismerjük, hogy ez csupán egy módja a világ megragadásának, nem pedig a dolgok jelenlegi állása, akkor képesek leszünk felszabadulni általa, és nyitottak leszünk a világ másfajta látásmódjaira.
Heidegger úgy vélte, hogy különösen a művészet segíthet nekünk kiszabadulni a technológia instrumentális keretéből. Számára a művészet a világ olyan aspektusait tárja fel, melyek a tudományos és technológiai megközelítés számára elérhetetlenek. A művészeti alkotások képesek a világot úgy feltárni, mint valami számunkra értelmes és értékes dolgot, nem pedig mint használati tárgyak gyűjteményét. Mindez sovány vigasz lehet azok számára, akik a technológia bajait „felvilágosultabb” felhasználókkal vagy a tervezők „legrosszabb ötleteinek” kormányzati korlátozásával orvosolhatónak látják. De annak ellenére, hogy ez a Techno-Pesszimizmus csúcspontja, Heidegger üzenete optimista. Arra hívja fel a figyelmünket, hogy felismerjük, vannak olyan módjai a világ és egymás meglátásának, melyek nem függnek a technológia aktuális prizmájától. Ez végső soron felszabadító gondolat lehet(ne). Lehet, hogy nem tudjuk irányítani a technológiát, de nem is kell, hogy megkötözzön bennünket.
